Lehet zöld az ég és lehet kék a fű
Nekem mindegy, hisz végül is így gyönyörű
A tévedés néha jó
Tudod Amerikába is így jutott el az a hajó
Így én, keresem a feketét a fehérben
Keresem a vonalat a tenyérben
De érzem azt, hogy nekem így jó, jó, jó
Ceruzával rajzolt fantomkép esküszöm, pont mint én!
Bármit is tettem, bár csak érteném!
Itt járok mégis szabadon én, vonz a veszély!
Bár őrültnek látszom de nézz meg jól, kinek is árthatnék?!
Mert
Lehet zöld az ég és lehet kék a fű
Nekem mindegy, hisz végül is így gyönyörű
A tévedés néha jó
Tudod Amerikába is így jutott el az a hajó
Rám vigyorog a tükröm oly furcsán néz valamilyen laza trükkel már megint új arcot cserél
De érzem azt hogy nekem így jó, jó, jó
Legurult az égről most a hold, biztosan teljesen tele volt
Velem is megtörtént de nekem így jó, jó, jó
Felnőhetnék csak becsapás, hogy nagynak látsz.
A külsőség is csak kifogás, egy megtévesztő máz.
Lehet zöld az ég és lehet kék a fű
Nekem mindegy hisz végül is így gyönyörű
A tévedés néha jó
Tudod Amerikába is így jutott el az a hajó
Nem kéne semmit szólnom
A kérdéseim kisbetűkre szórom
Hányszor volt már túl veszélyes ami szívből szólt!
Lehet zöld az ég és lehet kék a fű
Nekem mindegy hisz végül is így gyönyörű
A tévedés néha jó,
tudod Amerikába is így jutott el az a hajó
Ezt a számot sokan becsmérelték már, a leghíresebb Puzsér Róbert kirohanása volt. Tény, rendelkezik azokkal a legfontosabb tulajdonságokkal, melyek elengedhetetlenek egy popszám befutásához: egyszerű, mondjuk ki, primitív szöveg; közhelytenger; könnyed dallamok. De nézzük is az értelmet, találunk-e valamit.
A refrénnel különösebb probléma nincs, nincsenek persze világmegváltó gondolatok, csak egy kiazmus és egy közhely-gondolat: mi lenne, ha minden a tetejére állna a világban, zöld lenne az ég és kék lenne a fű. A beszélő mindenesetre örök optimista, neki aztán teljesen mindegy, örül magának. Az utolsó sor egy Columbus-áthallással visz némi színt az egyébként szürke gondolatiságba. Az első szakasz első sora nem akasztja meg a gondolatmenetet, a második viszont szétrombol mindent. Feketét a fehérben keresni képtelenség, mint ahogy az is, hogy zöld legyen az ég és kék a fű, tehát a szöveg eddigi jelentéstartományán belül maradunk.
De. A tenyérben vonalat keresni már nem olyan nagy dolog, ugyanis mindenki talál vonalat minden egyes tenyérben, ebben semmi meglepő nincs, borul az alap koncepció. És megint a buzgó mócsing narrátor, neki mindenhogy jó, köszönjük szépen, senki nem kérdezte, nem is értem, min keres itt ez a sor. És honnan jön és mit jelent a „ceruzával rajzolt fantomkép”? Talán egy prosopopeia (arcadás) lehetne, annak viszont elég gyenge, nem kerülne be a retorika oktatókönyvekbe.
A második szakasztól megtudjuk, hogy a narrátor ezerarcú, örök gyerek, aki mindig minden helyzetben jól érzi magát, hurrá. Két mondat azért magyarázatra szorul: „Legurult az égről most a hold, biztosan teljesen tele volt / Velem is megtörtént de nekem így jó, jó, jó”. Namost. Az még rendben van, hogy egy felfordult világban még a hold is legurul az égről, mert az túlcsordult, viszont egyáltalán nem értem, hogy ez hogy történhetett meg az elbeszélővel is. Ő is egy hold lenne? Vagy nem hold, csak egy csillag, vagy egy asztronauta, esetleg egy repülő, hogy legurult az égről? Tulajdonképpen mindegy is, különösebb feszültséget ez sem okoz a vers mondanivalóját tekintve, a beszélőnek továbbra is csak „jó, jó, jó”…
Összegezve: a szövegben semmi összefüggés, semmi ötlet, semmi ritmika, a költőiség hiányát pedig még említeni is perverz volna. De lehet, hogy nem is kell aggódnunk ezek miatt. Hiszen egy olyan világban, ahol kék az ég és zöld a fű, a dalszövegek is biztosan velőtrázóan rosszak. És így nekünk is csak „jó jó jó”...