Forró betonon hasalok,
távoli hang csak a gyász,
lassan lüktet egy ér,
fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó, csak játszik a szél.
Tudom, már messze vagy rég,
bennem minden halk szavad él.
Halott virágok illatát nyögik a fák,
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.
Ahogy fölém nő az éj,
álmodni nem hagy a vád.
Ha becsukom fáradt szemem,
tekinteted az arcomba vág.
Szemed tüzénél megvakulok,
de lassan újra feljön a nap.
Nélküled semmi vagyok.
Halott virágok illatát nyögik a fák,
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj.
Hiányzott Ákos, valamint a Bonanza Banzai az eddigi repertoárból, hát most pótolom. Valami véget ért. Mindenki ismeri, mindenki kívülről tudja. Számtalan erőltetett feldolgozása volt már, az egyik legfájóbb Erős vs. Spigiboy agyatlan próbálkozása, amit nem szúrok be hiperlinkbe, még csak véletlenül se szólaltassa meg senki. Jujj… A Valami véget ért mindenesetre állandó jelenlétet vívott ki magának a zenei köztudatban. Hallgatjuk, énekljük, (sajnos) átéljük és arra is használunk, hogy nyalogassuk a sebeinket. Mert azt szoktuk ám gyakran, sőt, szeretjük is.
Az első szakaszról nehéz eldönteni, hogy szimpla imagináció-e vagy valóban megtörtént helyzetről mesél. A valós és az elképzelt történések kereszttüzében vergődik maga az elbeszélő is, a szenvedés okát itt még csak a címből tudjuk kikövetkeztetni. A hiány, az elválás és az elmúlás okozta fájdalom okozza a gyötrődést. A kiváltott reakciók valóságalapját nem tudjuk eldönteni, csak tippelni lehet: valóban forró betonon hasal a beszélő? A szenvedés lassú, ugyanakkor heves és kínzó. Érdekes megfigyelni az érzékelést kifejező szavak dominanciáját, ez teszi igazán érzékivé ezt a szakaszt. Valóság és képzelet összefolyik, a tenyér érintése helyett csupán a szél játszadozik. Lüktet, izzik, szenved az egész szakasz, szenvednek a sorok és a szavak, szenved a beszélő és szenved az olvasó/hallgató is. A lassú, nyomasztó zenei alap, a kísérteties, túlvilági vokál és a melankólikus, mélabús ének csak erősít ezen a képzeten.
A refrén azon kívül, hogy egy nagy metafora, apokaliptikus is. Kísérteties kép a halott virágok illatát nyögő fák víziója, a szenvedésbe az egész táj beleremeg, megbomlik a természet rendje is, a veszteség globális lesz. Az utolsó mondat ereje aztán egyszerűségében rejlik. „valami éget ért, valami fáj” – hangzik bármiféle sallangtól mentesen a kíméletlen igazság.
A második szakasz esti élethelyzetet vázol. Megjelenik az önvád, mint a veszteség egyik legtipikusabb lélektani reakciója. Érdekes, hogy a beszélőben egy röpke pillanatra feléled a remény, az újrakezdés lehetősége („de lassan újra feljön a nap”), aztán az axiomatikus utolsó sor ezt gyorsan felülírja. Az igazság a következő: „Nélküled semmi vagyok”.
Érdekes megfigyelni, hogy a beszélő szenvedése nem korlátolt. Globálissá válik és kihat a környezetre is. A szél, a tűz, a fák, a virágok, az éj, a nap mind-mind a gyász és a szenvedés kifejezésének médiumai. A megrázó képek azt sugallják, hogy a veszteség mint olyan természetellenes, ami nem csak az emberre mint szubjektumra, hanem az egész világra negatív hatással van.
