Csendre int az élet minket.
Egy álom lassan elgurult.
Mégis nem hiszem, hogy végleg
Nem látlak már Téged.
Minket összeköt a múlt,
Nem látlak Téged.
Minket összeköt a múlt.
Valamit úgy mondanék,
Súgnék halkan,
Nem vagy idegen.
Szól a dal, bennem élsz,
Látod rajtam, hogy ez jó nekem.
Mint a hold,
Ki éjjel reményt csal a csillagokra.
Bízom benned.
Csendre ébred majd minden,
És szíved biztos útra lel.
De kérlek, segíts majd elhinnem,
Hogy csak rám vár a végtelen.
Hisz te tudtad, azt hiszem.
Segíts elhinnem, hogy rám vár a végtelen.
Valamit úgy mondanék,
Súgnék halkan,
Nem vagy idegen.
Szól a dal, bennem élsz,
Látod rajtam, hogy ez jó nekem.
Mint a hold,
Ki éjjel reményt csal a csillagokra.
Bízom benned.
Bartók Esztert a Megasztár összes szériáját tekintve is az egyik legígéretesebb tehetségként ismerhettük meg. Nem csupán az énekhangja miatt, de egyéniségében, előadásmódjában van valami különleges. És még valami: dalait zömmel saját maga írja, ami egyrészt ritka, másrészt hatalmas érték. Jó hír, hogy ő nem süllyedt bele a magyar popipar mocsarába, és szerencsére nem látjuk a falunapok fellépői között sem. Viszonylag rossz hír viszont, hogy tehetségéhez képest sajnos keveset hallunk róla. A Búcsúdal az egyik legelső és a legismertebb dala a nagyközönség előtt, ez is saját szerzemény, egy-egy játékos kiesésekor énekelték a többiek.
A dal legérdekesebb tulajdonsága a párbeszéd-jelleg. Bár egy beszélő van, dialógust hallunk, mintha önmagát akarná nyugtatni, vigasztalni. Egy belső és egy külső hang felesel egymással. Az egyik, amelyik általában a felütést végzi, a bizonytalanabb. A válaszadó a józan, reménykedő. Így vonul végig ez a két szólam a dalon és a feszültség is így lesz hullámzó: a bizonytalanságra a remény, a kétségbeesésre a nyugalom, a kétségekre a hit lesz a válasz. Közben persze lényeges, hogy a két szólam egy személytől jön, a dal végére érve összefoglalva elmondhatjuk, hogy a pozitív érzelmek szólama diadalmaskodik.
Különösen hatásos a felütés: „Csendre int az élet minket” – szinte megfagy a levegő, átéljük azt, hogy milyen is, amikor ez valóban bekövetkezik, amikor valóban azt érezzük, hogy felettünk álló erők döntenek mindenről, ami velünk történik. Az észnek fel kell fognia, de a szív még nem akarja, nem meri és nem is tudja elképzelni a bekövetkezett változást: „Mégis nem hiszem, hogy végleg / Nem látlak már téged”. Az utolsó kétségbeesés mindig a múltat hívja bizonyítékul, ami bár összeköt, de semmire sem garancia. Ennek kétszeri megismétlése egyrészt nyomatékosít, másrészt jelzi a kétségbeesést, a saját magunk meggyőzésének akaratát.
A refrén az ismerős idegenné válását érzékelteti, de finoman, „halkan”. A „nem vagy idegen” inkább csak vágyként, óhajként jelenik meg, ezt a reményt csaló hold képe, és az ezzel kibontott hasonlat is jelzi. A búcsú ellenére a két fél közti kötelék legfontosabb és legjellemzőbb érzése a bizalom. Talán pont ez mutatja az addigi érzelmek mélységét, és talán pont ettől lesz ez a dal is ennyire mély és belsőséges: végig áthatja a másik iránt érzett tisztelet.
Míg az első szakasz magát az alapszituációt, az elválás pillanatát vázolja fel, addig a második már a jövőbe tekint. A kezdő kép itt is egy lélektanilag kiemelkedő pillanatot jelenít meg, a másnap reggelt. Persze lehet képletesen is értelmezni, a megnyugvás, beletörődés, feldolgozás utáni szituációt is jelölheti. Megnyugszik minden, mint ahogy megnyugszunk mi is a sorokat hallva, olvasva. A szív biztos útra lel, de különös, hogy a jövőbe tekintésnél még mindig megjelenik az elvesztett, ezúttal azonban már támogatóként: De kérlek, segíts majd elhinnem, / Hogy csak rám vár a végtelen. / Hisz te tudtad, azt hiszem.”
Van valami különleges Bartók Eszter Búcsúdalában. Olyan, ami megkülönbözteti a szokásosnak mondható búcsúzásról, elválásról szóló daloktól. Áthatja valamilyen megfoghatatlan, de biztos nyugalom. A tiltakozás (nem hiszem, hogy végleg nem látlak már téged) ellenére a dal végére érve belenyugvást, elfogadást érzünk. Ez párosul a másik által érzett tisztelettel és szeretettel (bízom benned), és ez párosul a jövőbe vetett hittel (szíved biztos útra lel). Ezek összesen sugallják azt, hogy talán csak így érdemes. Így érdemes elfogadni és feldolgozni az elválást. Hálával, reménnyel és hittel a szívünkben.
