„Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom,
máskor megriaszt egy álom.
Hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi Földre,
s el kell mennünk mindörökre.
Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem.
Ott a tenger, itt az én hajóm.
Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értek még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni.
De a jel, ami hív,
de a hang, ami szól,
még nem mond semmit, meddig érek, s lesz-e út, hogy visszaérjek.
Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem.
Hallom hangjait, de nem érem.
Ott a tenger, itt az én hajóm.
Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”
A Padlás legendás dalának középpontjában talán valami olyasmi áll, amit úgy hívunk: egzisztenciális szorongás. A már mindenki fejében felmerült, élettel, léttel kapcsolatos kérdések: mi az élet értelme?; egyáltalán mi az ember feladata a Földön?; van-e egy felsőbb hatalom, ami irányít, vagy teljesen magunkra vagyunk utalva, lesz-e folytatás a halál után?. A titokzatos, rejtélyes kérdések a dal hangulatát nyomasztóvá, titokzatossá teszik, Kaszás Attila zseniális színészi kvalitásai és előadásmódja pedig megadja azt a pluszt, amit úgy hívunk, hogy esztétikai tapasztalat. Még felvételről hallgatva is beleborzong az ember, aki pedig élőben láthatta a fiatalon elhunyt színészt, szerencsésnek mondhatja magát.
Az első szakasz az emberi lét viszonylagos tudattalanságából, kiszolgáltatottságából táplálkozó képzeteket vet fel: van-e jobb hely a jelenlegi életünk helyszínét jelentő Földnél, illetve létezik-e Isten. A második szakaszban aztán a figyelem az elbeszélőre vetül. Arra az elbeszélőre, akinek érzései, kétségei az összes emberre jellemző állandóként vannak jelen. Elvágyódásról, kalandvágyról, biztonságérzetről, szabadság utáni vágyról, félelemről, kiszolgáltatottságról van itt szó. És annak a hitnek a megrendüléséről, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valaki vigyáz „e cseppnyi Földre”.
A refrénnél aztán már ezek a kérdések és kétségek lényegtelenné válnak. Átveszi az irányítást az élet szépségeire való rácsodálkozás akarata. És talán ez a válasz az első szakaszok által felvetett kérdésekre. Egyetlen megoldás van: „láss csodát, egy életen át” – csodaként megélni a lét minden egyes percét. A törekvés nyilvánvalóan ez, aztán mégis valamilyen megfoghatatlan, elérhetetlen ideává válik ez a képzet is: „Nézem tisztaságát, mégsem értem, / Hallom hangjait, de el nem érem.” A tenger „ott” van, a messziben, a távolban, a beszélő „itt”. A távolság fényévnyi, a cél elérhetetlen.
A következő szakaszok újra arról a bizonyos „itt”-ről szólnak. Arról a helyről, amit úgy hívunk, hogy Föld, vagy arról a jelenségről, amit úgy hívunk, hogy élet. A beszélő megszólalásait továbbra is a bizonytalanság motiválja. Nem tudni, hogy lesz-e még egy esély, nem tudni, hogy lesz-e visszaút, nem tudni, hogy az ittlét meddig tart.
A záró sor meghökkentő ereje egyszerűségében van. „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.” – hangzik az elhatározás, ami felülírja az addigi kétségbeesést és tanácstalanságot. Ami kijelöli azt az utat, amin érdemes haladni. Ami a megfellebbezhetetlen igazságot is kinyilvánítja. Hiszen töprenghetünk és szoronghatunk. Újra és újra feltehetjük ugyanazokat a kérdéseket, melyek újra és újra megválaszolatlanok maradnak. A lényeg mégis az, hogy ezt az „itt”-et és ezt a „most”-ot kell megélni igazán. Éppen azért, mert a feltett kérdésekre nincsenek válaszok. A fényévnyi távolság ellenére tehát az ember legfőbb feladata: itt és most elvégezni a dolgát, itt és most valóra váltani az álmait.
