jobb lett volna nem megtalálni
vagy megtalálni de otthagyni fel se venni
én nem akarok többet kagylóból láncot
nekem már ne legyen múltam semmi
vannak családi képek amiken
apám emeli boldogan magasba a fiát
mi tényleg ezek voltunk
persze ne vedd komolyan az apám nem verte
az anyámat az meg nem mondta neki
hogy elhagylak mostmár és átköltözött
a szomszéd szobába apám meg dzseki
után kapott és az előszobából
még a hát fölött olyat mondott neki
az anyám meg rácsapta az ajtót és apám
megint mondta mostmár hangosabban geci és
ezt visszhangozták a lépcsőházban
a lemállott szétázott mocskos falak
az apám mocskos ő inkább felhő
az anyám meg az ott mögötte a nap
apám vasalt főzött mosott is rendesen
hogy ne legyen szégyen vagy az iskolában
valahogy abba bízott, hogy ha ugyanolyan a fia
mint a többi akkor majd nem rúgnak a fiába
hogy észre se veszik ahogy az ebédlőben
a fémtálcát fogja és az megakad
a tálalóasztal kiálló fokában
és a sor majd miatta beragad
figyelj én tényleg nem akarattal
ás vagy vagy bés vagy azt mondta neki
és hogy de nehéz az iskolatáska
úgyhogy cipeld helyettem hazáig geci
figyelj én tényleg nem akarattal
ás vagy vagy bés vagy azt mondta neki
és hogy de nehéz az iskolatáska
úgyhogy cipeld helyettem hazáig geci
A 30y Szentimentálé című albuma igazi remekmű. Méghozzá gigantikus remekmű, 28 dallal. Akusztikus hangzás, egyszerű dalszerkezetek, mély szöveg és Beck Zoli egészen elképesztő hangja. Ha valahogy tipizálnom kellene ezeket a számokat, furcsa fogalommal azt mondanám, prózadalokkal van dolgunk. Hosszú sorok, áramló gondolatmenet, rengeteg soráthajlás (enjambement), és élőbeszéd-szerű nyelvezet. Egyszerűen fogalmazva, olyan, mintha hosszúverseket vagy prózát olvasnánk, csak ezek énekelve vannak.
Ennek a remek albumnak az egyik legkiemelkedőbb darabja a Cipeld helyettem című. Az első szakasz kezdetének jelentése viszonylag ködös: nem tudni pontosan, hogy mi az, amit a beszélő megtalált. Aztán a szöveg folytatása azt sugallja, hogy valószínűleg itt is egy családhoz köthető régi emlékről lehet szó. Aztán hirtelen jön a váltás és a konkretizálás, egy teljesen nyílt narrációs rész, mondhatni monológ veszi kezdetét. Egy boldog család emléke idéződik fel, a nosztalgia elindítója egy tipikus családi fénykép: „apám emeli boldogan magasba a fiát”.
A második szakasz bravúros retorikai csavarral próbálja meg elidegeníteni a befogadót. Többször is tagad, a beszélő úgy csinál, mintha nem is beszélne komolyan, természetesen ez a tagadás nem valós, minden megtörtént, amiről szó van: „persze ne vedd komolyan az apám nem verte / az anyámat az meg nem mondta neki / hogy elhagylak mostmár és átköltözött / a szomszéd szobába apám meg dzseki”. A sorok rendkívüli lendülettel sodorják tovább a történetet, bizonyos kereteken belül, de azt is mondhatjuk, pörögnek az események. Érdekes az irónia, amivel a panelben élő családok konfliktuskezelési módszereire tér ki a beszélő: az elválást a másik szobába való átköltözés jelenti. A szakasz vége kizökkent az eddigi ritmusból, és egy másik nyelvi regiszterhez nyúl: az utolsó obszcén szó (geci) amilyen váratlan és meghökkentő, annyira jellemzi jól az ilyen és hasonló szituációkat. Ennél találóbb retorikai megoldással aligha lehetne hitelesebben leírni egy ilyen elmérgesedő konfliktust. Meglepő megoldás, de a dal, és a 30y ereje éppen az ilyenekben rejlik.
Bár klasszikus értelemben vett, többször visszatérő és ismétlődő refrén nincs, a következő szakaszt értelmezhetjük akként. Ha refrént akarunk meghatározni, inkább a két fő elbeszélő részhez kapcsolódó refrének vannak. Ez első ilyen tehát ennek az előző leíró szituációból építkezik. Az első felében a lépcsőházban vagyunk még, a családi konfliktus lecsengése következik, a „lemállott, szétázott mocskos falak” nem csupán a lépcsőház állapotára, de a családi helyzet milyenségére is utalnak. Ebből a jellemzésből születnek a legszebb metaforák: az apa mint mocskos felhő és az anya, mint nap, amely nem tud előbújni és kibontakozni a felhő miatt. Ugyanúgy, ahogy az időjárást, a földi életet, egy család életét is ezek az égitestek, ez esetben az őket megjelenítő anyai és apai szerepek határozzák meg. Ha az egyikük nem tölti be funkcióját, a másik sem tudja. A következmény pedig a család széthullása, a gyerekek szenvedése lesz. Erről a következő szakaszban olvashatunk.
Itt már csak az apáról és a gyerekről van szó, feltételezni lehet, hogy az ő felügyelete alatt maradt a gyerek. Jön az, aminek ilyenkor általában jönnie kell: ha nyögvenyelősen is, de az apa egyszerre anya is lesz. Hirtelen megszűnik a szülők helyzetének dominanciája és a diákkorú gyerek kerül középpontba. Ő az, aki az ebédlőben bénázik egy sort, és beragad miatta a sor. Lehet, hogy hétköznapi, első megítélésre jelentéktelen konfliktusról van szó, de ha belegondolunk, egy diáknak nincs megalázóbb, mint az ebédlőben, a fél iskola előtt beégni. Kérdés, hogy a tálcás zűrzavar saját maga bénázásának köszönhető, vagy egy diáktársa rosszakaratának. Valószínűleg utóbbiról van szó, ezt az ehhez a szakaszhoz tartozó refrén bizonyítja.
