Másfél hete gondolatom másra nem képes,
Gyűlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes.
Álomvilág, amit egykoron megkaptam,
De most hiányodból éhezőként egy mély verem, egy katlan.
Hisz nincs velem pajzsom, pillantásod tükre,
Azt, hogy meglássam, hogy a fény ráragyog az életünkre.
Ha előkerülsz Istenem, kérlek, ne fogj vissza!
Engedd, hogy kitárjam eléd, az én szívem tiszta!
Korlátok nélkül, ketten táncolnánk a szabadban,
Szép szádból szóló hangod innám szakadatlan.
Na, de nélküled nincs fény, az opál-homály,
Színes révünkre pedig marad a kopár táj.
Magányos sebekkel hajtom le a fejem,
Por vagyok, pedig pár voltunk hajdan ne feledd!
Magányos sebekkel hajtom le a fejemet,
Por vagyok, pedig pár voltunk hajdan ne feledd
Másfél hete, hogy töretlenül fájdalom,
Kínzó sebek útvesztőjét hordom lábamon.
Lecsengő tüzet próbálja, szüzek prózája, kereszt szakadatlan,
Marad mozdulatlan a paplan.
Fejemben furcsa dallam, nevetve súgja halkan,
Elválaszthat erdő, mező minden úgy lesz majd, mint hajdan.
Hiányzó alkatrész vagy, amitől az alkat kész,
Figyelem, hogy honnan jöttél, ügyelném, hogy hová mész.
Már másfél nap is sok tőled távol,
Csodának látlak én téged, azért hiányzol.
Azok vagyunk egymásnak, mint völgy a hegynek,
Nélküled, mint partra vetett cseppje messzi tengernek.
Félgőzzel félig megyek, addig fogom kezed,
Hagyd, ha bolond leszek, csak had legyek veled.
Lehetnék bástyád, vagy hömpölygő büszke ár,
Őrzője kecses lépteidnek, mi szürkeségből fénnyé vált!
Másfél hete, hogy a babám nem láttam,
Másfél hete erdőt-mezőt bejártam.
Nem tudom, hogy hová lett a kedvesem,
Csak azt tudom, hogy mennyire szeretem!
Nem tudom, hogy hová lett a kedvesem,
Csak azt tudom, hogy mennyire szeretem!
Hol van már? Madárlátta álompár,
Városokra távol hálom egy helyi bár.
Hegedűszó feledteti magányos világom,
Kövek sivatagában te vagy az én virágom.
Párnád kemény redőivé lett arcom ránca,
Hiányodban a Hold is csak kézzel festett tálca.
Ha szánsz rám ma holnap minden nap egy percet,
Maradok a hű híved, őrizem a szíved.
Utam ingoványos-hosszú de nincs más célirány,
Pórnép között királynő ez a városszéli lány.
Utam ingoványos-hosszú de nincs más célirány
Pórnép között királynő a falubéli lány.
Másfél hete én már csak ezt fújom,
Zene, ital, csillogás követ a siker úton!
Örömteli pillanatok a barátokkal egy térben,
Mégis egyedül vagyok, mint máshogyan volt nem régen.
Mondd meg nekem mit tegyek azért, hogy te is itt legyél,
Az egyik énem veled van a másikban meg nincs mérték!
Ha nem látsz most belém, nem ismerheted lelkemet,
A hiányod az, ami minden nap magamat eltemet.
Folyton úton távol tőled erős lesz a magányom,
Elveszíteni soha, kapaszkodnék én akárhogy!
Csak kérlek kedves, nézd el, a világ megrontott,
Nem érzem át, hogy megölnek azok az egy kortyok.
Bánatom, hogy nincs helyem, tű vagyok a kazalban,
Nem látok kontúrt, mi erdő volt pedig azt most szavanna.
Egy emlék leszel, ami egykor elengedett,
Arcod fátyolos képpé vált, mert nem fogtam meg a kezed.
Ha végleg elmész ültetek a sírodra virágot,
És gyászolok, míg élek én egy egész világot!
Ha végleg elmész ültetek a sírodra virágot,
S így gyászolok, míg élek én egy egész világot!
Kuriózumnak számító műfajhoz nyúlt a Punnany. Népdal. Viszont úgy néz ki, minden arannyá változik a srácok keze alatt, ez is egy kivételesen jó próbálkozás, és erre a számra is tökéletesen érvényes az, amit egyszer már megírtam az Élvezd-ről, ti. hogy versként talán giccsbehajló a szöveg, de dalként parádés. És tényleg, gondoljunk bele már a próbálkozás abszurditásába: egy műfajilag szinte besorolhatatlan banda gondol egyet és abszolút halott műfajhoz nyúl, hogy aztán egy parádés produkciót mutasson fel. A Másfél hete a koncertek csúcspontja, abszolút eksztázis, sőt, a rádiókban is kedvenccé vált már. Megcsaltak, elhagyottak, csalódottak himnusza ez, összeszorul a szív, könnyeznek a szemek, érzelmi vulkánt indít el minden egyes mondat. Népdalként értelmezünk tehát, és ezt minden egyes komponens alátámasztja: a szóhasználat, a metaforák, hasonlatok, az ismétlések.
A felütés maga az alap szituáció megteremtése: másfél hete történt az elválás, a beszélő ránk zúdítja érzelmeit. Azokat az érzelmeket, amiket valószínűleg mindenki érzett már. Elképesztő érzékenységgel találja fején a szöget a szövegíró. Igaz, mégis meglepő dolgokról ír („Gyűlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes”), gyönyörű költői nyelven. Az első szakasz fő szervező retorikája az ellentétekre épít. Gyűlölöm-édes; Álomvilág-katlan; Fény-homály. Ez persze az egész dalra jellemző, mint ahogy az is, ahogyan folyamatosan ugrálunk múlt és jelen, hiány és teljesség, öröm és bánat közt. Ez az oszcilláció tartja fönn azt a hihetetlen feszültséget, ami a szöveg legfőbb gyönyöreit adja, és amitől giccs nélküli érzelmesség hatja át a mondandót. Az első szakasz egyik legerősebb mondata a népdalnak megfelelő kritériumoknak megfelelően ismétléssel zárul. A zenei alap gyengéd, lírai, a mondanivalót erősíti. Különösen hatásos az a gitárszóló, ami az egyébként is az egyik legerőteljesebb vizualitást sugárzó szónál kezdődik: „Korlátok nélkül, ketten táncolnánk a szabadban” – ki ne látná, hogy mi történik.
Míg az első szakaszban az ellentétek, addig a másodikban a cselekvést, vagy éppen determináltságot, mozdulatlanságot kifejező szókapcsolatok, igék dominálnak: útvesztőjét hordom lábamon; Marad mozdulatlan a paplan; Elválaszthat erdő, mező; Figyelem, hogy honnan jöttél, ügyelném, hogy hová mész; Félgőzzel félig megyek; hömpölygő büszke ár. A jelenhez kapcsolódó hiányt a passzivitás, a nélkülözés, a tehetetlenség jellemzik, ezzel szemben a múltban minden élettel teli, dinamikus és teljes volt. Az első két szakasz érzelmi áradata, és a refrén közt hatásszünet, hiátus van. Olyan hiátus, amely nem marad néma, egy szívszaggató hegedűszóló tölti ki. Pusztítóan keserű dallam az, mintha az elvesztett kedves reakciója lenne, melyben jelzi: talán a másfél hétből egy egész élet lesz.
Ennél a mélypontnál következik a refrén, amely érdekes hagyományt idéz elő. A bujdosó dalokét. Az embernek az a képzete támad, mintha egy erdők mélyén kóborló parasztlegény zengné magányosan ezeket a sorokat. Aztán nincs megállás, gyors átkötés következik, amelyet az erdő jelentéstartományához közel álló „madárlátta” jelző készít elő. Kiemelkedő hasonlatokban és sorokban itt sincs hiány: „Párnád kemény redőivé lett arcom ránca” – talán ehhez nem is kell kommentárt fűzni…gyönyörű… A szakasz végi mondatok is tipikusan a népdal, népmese eszköztárából vett képeket használják: „pórnép között királynő a falubéli lány” – kinek ne jutnának eszébe a mesékből ismert, mostohák által sanyargatott szőke, sanyarú sorsú parasztlányok, akik végül elnyerik a királyfi szívét… ebben az esetben meg jól össze is törik.
A zárlat egyfajta szintézis. A puszta hiány és a mértékletességet nélkülöző, magányos élet jellemzőinek szintézise. Tartalmazza az összes olyan érzést, reakciót, jelenlegi lelkiállapotot, amit az előzőek már részletekben adagolva kifejtettek. Kísérteties, néhol lidérces képek idézik fel a végzetes magány pillanatait, az utolsó mondat pedig kegyetlenül mondja ki azt, amit a beszélő minden őszinteség ellenére mindeddig félt kimondani: a szeretett kedves arca fátyolos képpé válik, egész lénye már csak egy emlék marad.
Az utolsó két sor minden bizonnyal a magyar zeneirodalom egyik legszebb mondata. Lidérces, végzetes, túlvilági dimenziókba emeli ezt a szerelemvesztést, ami innentől kezdve több lesz egy egyszerű szakításnál. A gyász egy egész életet végigkísérő munkává válik.
Szólnunk kell még két intertextusról is. A harmadik szakaszban a következőt olvassuk: „Maradok a hű híved, őrizem a szíved.” – egyértelmű, hogy Ady Őrizem a szemed című, legendás szerelmes verse idéződik fel. A másik inkább képzet szinten rokonítható. Az utolsó két sor, amely ugyancsak duplázódik, egyfajta életen és halálon átívelő szerelemről tesz tanúbizonyságot. Nyilván, sokszor olvastunk már ilyet. Mégis úgy gondolom, hogy a szóhasználat, és az a gondolatiság, amit elindít, a következő versszakot idézi fel:
„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!”
(Petőfi Sándor: Szeptember végén)
