Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nő virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szememből a lámpavilág-romantikát.

Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább.
Senki sincsen,
viharon túl, szélcsenden innen.

Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás.
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.

Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem.
Viharon túl, szélcsenden innen.

Na szóval szeretlek én Élet,
mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
később mindent bepótoltál.
Lenn a sliccem.
viharon túl, szélcsenden innen.

Rendkívül érdekes, izgalmas dal a Quimbytől, egy szépen végigvitt, majd a záráskor kibontott allegória. A zenei alap már az első passzusok után, kissé country-s beütéssel felidézi egy hosszú utakat megjárt, messzibe merengő vándor képét. A dal végi fütty-szóló pedig az egyik legélvezetesebb hangsor, amit valaha hallottam. A hangszerelés is beszédes, és maga a szöveg sem késlekedik sokáig, hogy alátámassza ezt. Az első szakaszban tehát megszólal az a bizonyos vándor. Múlt időben beszél, felidézi azt a szituációt, amikor szándékosan megváltoztatta életét. Mintha a megszokott útról való letérés egyben az illúziókkal való felszámolást vonná maga után.

A második szakaszban ez beigazolódik, a beszélő mégis dacol a körülményekkel, és tovább megy. Elhagyatott, kietlen, sötét táj ez, ahová a reményt maga a főszereplő hozza el, azzal, hogy továbbmegy rajta. Határhelyzet a javából: viharon túl, szélcsenden innen. Misztikus állapot ez, köztes hely a káosz és a rend, a béke és a háború, a nyugalom és a zaklatottság közt. Szebben nem is lehetne mondani: „viharon túl, szélcsenden innen”.

A harmadik szakasz változást hoz az eddig kirajzolódott szituációhoz képest. A bizonytalan útra való rátérés nem az ismeretlen felé való haladást jelenti, hanem a hazatérés ösvényét. Minden megpróbáltatást ki kell bírni ahhoz, hogy a beszélő hazatérjen. Egyfajta purgatórium ez az út, amely elhozhatja a végső megnyugvást, a biztos otthonra találást.

Az utolsó szakasz az élet felemlítésével kitágítja a perspektívát. Az összefüggés egyértelmű: az eddig emlegetett út maga az élet, amelyen bármi történjen is, tovább kell menni. Az út során bár sokat veszítünk, legalább annyit nyerünk is. Körülbelül ez lehet a példaértéke a Quimby által fantasztikus allegóriába csomagolt versnyelvnek. És nem is Quimby-szám lenne, ha az utolsó két sor zsigerből jövő iróniájával ne pusztítana el minden példaértéket, ami addig szépen fokozatosan rajzolódott ki. A vándor utolsó szavai bagatellizálják az utat, ezzel együtt az életet és a létállapotot is. Mi mást is lehetne mondani? „Lenn a sliccem. / Viharon túl, szélcsenden innen.”