Ahogy átlépsz, kitakar a besötétült ég.
Ó, a kapumon innen alig él meg kert.
Már a poraimból sincs betevő,
Mondd, miből is vennénk levegőt?
Csak fújd el a szélt és a végtelen izzást!
Vagy ahogy alakul.
Ahogy átlépsz, befagy ez a zavaros télvíz.
Csak az őszünk érlel túl.
Nincs jogod itt elmaradni, nyár!
Hisz’ a porainkból sincs betevőnk,
Mondd, miből is vennénk levegőt?
Csak fújd el a szélt és a végtelen izzást!
Vagy ahogy alakul.
Öntözz túl! Ültess át!
Van, ami száraz még.
Itt közkút sincsen már, amiből innék.
Csak az ide út vezet oda át,
Ahol az elegendőség jut majd rám…
Az egyik kedves olvasó ajánlotta ezt a számot, mondván nehéz megfejteni, hogy miről is szól valójában. Igaza van, meg egyébként is szívesen fogadok olvasói leveleket, ötleteket. Lássunk is tehát hozzá, bevallom, az Isten Háta Mögöttől eddig még semmit hallottam. Épp itt volt az ideje, a Közkút ugyanis egy nagyszerű szöveg. Tele feszültséggel, rejtéllyel, szép képekkel, nyugtalansággal és a harmónia elérésére irányuló sóvárgással.
Közkút. Az első szakasz meglehetősen összefüggéstelen, erőltetve tudnánk csak némi párhuzamot vonni a sorok közt. Az első sor ellentéte mindenesetre látványos és érdekes: „kitakar a besötétült ég”. A legnagyobb kérdés az, hogy mit is lépünk át. Az előzőnél is szebb költői kép a zárás, ami egyfajta oximoron: elfújni a szélt. Aztán az eddigi sejtelmesség sztoikus lezárást kap. Már nem számít, hogy nincs betevő, nem kell elfújni a végtelen izzást sem, minden úgy lesz, ahogy alakul.
Az ég és a levegő után a második szakaszban az évszakok, azok változásai állnak a középpontban. Valaminek, talán egy sorsfordító, nélkülözhetetlen változásnak az eljövetelét várja a beszélő. Érdekes, hogy a nyár kap negatív, passzív értelmet, az ősz az, ami a reményt táplálja, felülírva ezzel a megszokott toposzt. Aztán a refrén újra lebontja az eddigi feszültséget.
A harmadik szakasz tartalmazza a fő példaértéket, itt az eddig már emlegetett levegő, tűz, föld után a negyedik őselem is megjelenik, a víz. Méghozzá a változást, termékenységet hozó öntözés motívumával. Az „öntözz túl” és „ültess át” felszólítás az élet megváltoztatására, a passzív állapotok újraaktivizálására sarkall, a címadó közkút motívum hiánya pedig az elszigeteltséget szimbolizálja. Érdekes, hogy az utolsó mondat a szkeptikus lemondás helyett már az elegendőséget, a megnyugvást jelöli. Az már más kérdés, hogy ehhez egy paradoxonon keresztül vezet az út. Az a bizonyos ide út, ami oda vezet.
