Rutkai, Weöres és a mintha-élet Rutkai Bori és a Specko Jedno: Kóstoló Hoztak egy tál kóstolót, nem kóstoltam még soha hasonlót. Azóta mindenre hajlandó lettem, ó jaj. Csámpás lépcsőkön megyek, toronyszobákban vezekelek. Naponta elszívok tíz-húsz imát, s a füstöt a szívemen engedem át. Kávésötét, mély az alagút, ahol majd egyszer visszamegyek, hogy fekete tüdődre hajtsam le végleg a fejemet. Hoztak egy tál kóstolót, nem kóstoltam még soha hasonlót. Azóta mindenre hajlandó lettem, ó jaj. Kanapénkra ül az este, fáradt mellében tejecske. Mint golyóstollban fehér tinta, írd le százszor: olyan mintha. Rutkai Boritól sok számot nem hallottam még, éppen ideje volt, ugyanis a Kóstoló című egyszerűen egy remekmű. Mondandóját, felépítettségét, dallamait tekintve egyaránt. Életképszerű jelenettel kezdünk, a beszélő valamit megkóstolt, aminek hatására mindenre hajlandó. Semmi nem derül azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi is az, persze bennünk van a gyanú, hogy a szöveg végén visszatérünk még ide. Meglepetés, hogy a második szakasz egy teljesen más életképpel folytatódik. Izgalmas névátvitel következik: nem a lépcsőt járó láb, hanem maga a lépcső csámpás. Cigaretta helyett pedig imát szív a beszélő, annak mellékterméke mégis a füst lesz, ami – megintcsak az imához köthetően – a szíven keresztül távozik. Rendesen meg vannak tehát keverve a lapok, épp ettől izgalmas a második szakasz. Vallásos kontextus teremtődik, a lépcsők megmászásából, a toronyszobákba való bezárkózásból és az imák elfüstöléséből is a vezeklésre következtethetünk. A felfelé történő vezeklési út ellentéte jön el a következő szakaszban: a fel után eljön az idő, amikor a le következik, ennek helyszíne ezúttal egy kávésötét, mély alagút. A fel és le, a magasba és mélybe tartó útvonal szimbolizálhatja a mennyet és a poklot, a győzelmet és a vereséget, a nyereséget és a veszteséget, az életet és a halált. A harmadik szakasz szoros kapcsolatban, párbeszédben áll a másodikkal, az elszívott imáktól olyan fekete az a tüdő, amire a beszélő végleg lehajtja majd a fejét. A vezeklés, az ima nem menti meg a vezeklőt, a lefelé vezető úton végig kell mennie, bukás vár rá. Megszakítja a lendületet, kizökkent az újabb refrén, ami még mindig nem jelöli meg pontosan, hogy mi is az a kóstoló. A szöveg legnagyobb kérdése ez: mi az, amit a beszélő megkóstol? Talán maga az élet? Maga a létezés az, ami tálcán van kínálva, a hatása mégis kettős: felfelé vagy lefelé vezet. Érdekes ezt leírni, de az utolsó szakasz valamilyen megfoghatatlan nyugodtsággal zárja le a dalt. Nincs már feszültség a fent és a lent közt, az este is a kanapéra ül, eljön a nyugalom ideje. Weöres Sándor Őszi melódiáját idézi ez a négy sor, ami önmagában is megállná a helyét. Képei könnyedek, játékosak, mégis duzzadnak a költői energiától. A színképzetekre érdemes a leginkább figyelni: a fekete este mellében a fehér tej, a kék vagy fekete golyóstollban fehér tinta van. Ezzel a fehér tintával kellene leírni, hogy „olyan mintha”. Mintha-írás ez, olyan aktus, ami csak imitál. És máris közelebb vagyunk a szöveg globális példaérték megfejtéséhez. A kóstolás olyan, mint maga az élet. Azon a bizonyos tálon elénk van rakva az étel, nem is tudjuk pontosan, mit tartogat. Van benne jó is, rossz is. Ezt kellene úgy megélni, hogy ne csak „mintha” legyen. Ezt kellene úgy megélni, hogy tudjunk a fehér tintával a fehér papírra láthatóan írni. „Hűvös és öreg az este.Remeg a venyige teste.Elhull a szüreti ének.Kuckóba bujnak a vének.” (Weöres Sándor: Őszi melódia – részlet) Szólj hozzá! Weöres Sándor Kóstoló interpretátor About-kategória Rutkai Bori és a Specko Jedno Tovább Rutkai, Weöres és a mintha-élet Tovább
