A buli íze a számban.
Lányok neonruhában,
Oldódnak a színpadon,
Részeg vagyok, nem is tudom.
Mire jó, ha jó ez?
Ha az alkohol boldoggá tesz.
Akkor az a kevés kis öröm,
Is kihányva fekszik a kövön.
Fáj a fejem, a szívem túl nagy,
És nem tudom, nem tudom, hol vagy.
Forog a világ, elfolyik minden,
Nekem senkim, de senkim sincsen.
A torkom összeszorul.
Járni alig bírok,
Az útra napfény borul,
Ha rád gondolok sírok.
Nincs már miben hinnem,
Ráuntam a tájra.
Nekem senkim sincsen,
Most látsz utoljára.
Fáj a fejem, a szívem túl nagy
És nem tudom, nem tudom, hol vagy
Forog a világ, elfolyik minden
Nekem senkim, de senkim, de senkim, de senkim sincsen
Mondanám, hogy depresszív, de inkább kétségbeeséstől izzó szám. A beszélőből egyszerre, cenzúra nélkül fakad ki minden, ami a lelkét nyomja. Ennek a kiváltója, az a bizonyos utolsó csepp minden bizonnyal egy szerelem vége. A kezdésnél rögtön az alapszituáció közepébe csöppenünk.
Egy ferde éjszaka életképe. A helyzetleírás fantáziadús, pontos. A körülmények és az összetevők mindenki által ismertek: mértéktelen mennyiségű alkohol, lányok, tánc, fények. És az egész abszurditása: az ember problémái ideiglenes enyhítése céljából a pohárhoz nyúl, hogy a testét kábítsa, tompítsa. A beszélő is kétkedik, hogy van-e ennek értelme, de ebben a periódusban ez a kérdés már csak költőinek sem mondható. Szóval lelki szenvedés és az alkohol okozta ideiglenes megkönnyebbülés után a fizikai gyötrődés sem várat sokáig magára: „az a kevés kis öröm, / Is kihányva fekszik a kövön.” Mint ahogy a léleké is, a test tűrőképessége is véges.
Míg az első szakasz a rosszullét okozta testi tüneteket jeleníti meg naturalisztikusan, a refrén már inkább a lelkiállapotra koncentrál. Persze a fejfájás, a forgó világ a másnaposságra is jellemző, itt most mégis inkább a lelki válság tüneteiről van szó. Először említi meg egy másik személy jelenlétének hiányát a beszélő („nem tudom, hol vagy”), és először hangzik el a toporzékoló kétségbeesés első számú motiválója is: „Nekem senkim, de senkim sincsen”. Az elválás okozta mértéktelen magányérzet mindennek az oka.
A második egység már teljesen elbizonytalanít azt illetően, hogy az első szakaszbeli életkép leírása, vagy a refrénhez hasonlóan egyfajta lelki élethelyzet jellemzése folytatódik-e. Mindkettő lehet persze, a sorok enigmatikusak, de talán érezni, hogy az utóbbiról van inkább szó. Ezt bizonyítja a negyedik sor, mely a testi panaszok sorjázása után sallangmentes őszinteségével és egyszerűségével vág mellbe: „Ha rád gondolok, sírok.” Ez a sor aztán fordulatot hoz, ettől kezdve kizárólag lelki síkon folyik a monológ, ami abszolút kiábrándultságról tanúskodik: „Nincs már miben hinnem, / Ráuntam a tájra. / Nekem senkim sincsen, / Most látsz utoljára.” – az utolsó mondat a világtól való elzárkózást, legrosszabb esetben öngyilkosságot vizionál. Ugyanakkor egyrészt vészjósló, másrészt némiképp ellentmondásos is. A „most látsz utoljára” ugyanis személyes találkozást feltételez, erről eddig szó sem volt, nem is lehetett, hiszen a lelki meghasonulást elsősorban éppen a hiány okozza.
A refrén aztán még egyszer, velőtrázó fájdalommal hirdeti a magányt, a kiszolgáltatottságot, a kétségbeesést. Mint ahogy a zenei aláfestés is: éles hangok, olykor tébolyt idéző dallamsorok. A szöveg/dal végére az őrültséghez közeli állapotba jut el a beszélő. Az alkohol mégsem tesz boldoggá, a test elkábítása csak gyorsan elillanó könnyedséget okoz, hiszen a fájdalom a lelket mardossa. Azt pedig csak az idő tudja hatékonyan meggyógyítani.
