Fülledt, bágyadt szürkület, várja a város az éjjelt...
Lassan alkonyodik, mélyvörös égbolt búcsúzik.
Gyúlnak a fények, égnek a szívek,
Indul az élet!
Füstös romkocsmák ajtaja nyitva áll,
dallamok tompán szállnak a langyos barna homályban.
Távolban valahol halk hegedű szól,
bortól mámoros éneke, oly csordultig a szívem.
Állok a part szélén, nagyváros közepén,
Duna part legalsó kövén ülök, lábam alatt a sok kavics zörög.
Rágyújtok, szikrázik a víztükör,
táncol a táj,
Miénk a jövő!
Titokzatos, sejtelmes, ugyanakkor izgalmas dal a Budapest Nufolk Revolution Indul az élet című száma. Elsősorban reggelente szoktam hallgatni, azt nem mondanám, hogy egy buli előtt felpörgetne. Persze, nem is ez a funkciója. Viszont arról szól. Érdekes kettősség ez, lágy dallamossággal, lassítással mutatja meg, hogyan pörög fel Budapest éjszakai élete. Irodalmi szinteket bevonva szabadversként határoznánk meg. Rímek csak elvétve vannak, a sorok is szabálytalan szótagszámúak, de a dal erőssége nem is a felépítettség tudatossága, sokkal inkább a hangulata, teremtett atmoszférája. Élvezetes ugyanis hallgatni, a szám végére más hangulatba kerül az ember, ez mindenképpen nagy erősségnek számít.
A kezdés a már említett titokzatosságot érzékelteti, minden szürke, minden tompa, mintha víz alatt lennénk. A mélyben azonban mocorog valami, ezt a kezdő megszemélyesítés is érzékelteti: „várja a város az éjjelt”. Apránként, lépésben, lassan, de nagyon hatásosan haladunk előre az időben. A szintén megszemélyesített égbolt is búcsúzik, lassan minden készen áll, igaz, ekkor még nem tudjuk pontosan, hogy mire. Érdekes megfigyelni, hogyan szűkül a perspektíva, hogyan jutunk el az általánostól, a nagyobbtól, a tágabbtól az egyéni, a kisebb és szűkebb felé. A várossal, az alkonnyal, az égbolttal indítunk, majd a városi lámpák és különböző fények felé jutunk el, hogy aztán már az „égő szívekről” legyen szó. Az eddigi folyamatok kifutását is megismerjük: elindul az éjszakai élet, megjelenik az ember.
A perspektíva szűkülése tovább folytatódik, az új helyszín a füstös romkocsma, Budapest és mára talán már egész Magyarország ikonikus szórakozóhelye. A környezet élénkülése azonban továbbra is várat magára: „dallamok tompán szállnak a langyos barna homályban”. Aztán a jelen romkocsmái mellett megjelenik a múlt és kissé a folklór is, a megint csak ikonikusan magyar hegedű és hegedűszó. Immáron már csak a távolból, nem csupán földrajzilag, de az időbeliséget tekintve is. Nemzetkarakterológia a javából.
Újabb közeledéssel haladunk tovább, megszólal és testet ölt maga a beszélő. A Duna parton ül, egyfajta rácsodálkozással nézi a folyót, a várost. Szaggatott szerkezettel, rövid, tömör, hatásos tagmondatokkal operál. A szöveg egészét nézve két központi kijelentésről beszélhetünk: „Indul az élet”; „Miénk a jövő.” A dal példaértékének összefoglalását ez a két kijelentés adja, melynek lényege a buzdítás, a felhívás, a rámutatás arra, hogy az élet megélésének az ideje „itt” és „most” van.
