Egyik hétfő délelőtt, Peti áll a ház előtt.
Melyik útra lép? Komoly most a tét.
Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt,
Balra van az iskola, esze súgja: menj oda!
De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt.
Peti áll a válaszra várva, hátha lesz, ki megszánja őt.
Arra ment egy kisleány, Peti sosem látta tán,
Az eszem helyett jobb, ha a szív vezet.
Felcsillant a két szeme: inkább tartok ő vele,
Elindult a lány után, bármi lesz is ezután.
De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt.
És elindult fürgén a lába, ballagott a kislány mögött.
Ó, de szörnyű pillanat, rászedetted jól magad!
Épp ott állnak ők az iskola előtt.
Ez a nap már tönkre ment, a kislány iskolába ment.
Hát most mit tegyek? Én is elmegyek.
Könnyebb már az iskolatáska, lehet szép napos délelőtt.
Együtt járnak most iskolába, s Peti mindig megvárja őt.
Egy dal, ami generációkat köt össze. Mindenki ismeri, nagyszülők, szülők, gyerekek és persze minden Petit ezzel csúfolnak első osztályban a haverjai. Dúdoltam, énekeltem én is sokáig, suli bulikon, retro partykon, konyhában főzés közben, mígnem egy nap rájöttem, hogy a dalt luxus lenne egyszerű, aranyos történetként értelmezni. Egy szép allegóriával van ugyanis dolgunk.
Peti ugyanis már rögtön a kezdő szakaszban nem csupán a ház előtt áll. És az a bizonyos iskolatáska sem csupán egy használati tárgy. És igen, az a bizonyos iskola sem csak egy cél. Persze a szimbólumok valós tartalmának megfejtése nem jelent nagy kihívást: az iskolatáska valamiféle terhet jelent, lehet egy döntés terhe, vagy úgy általában olyan lelki tényezők összessége, amit minden ember cipel. Az iskola jelölhet valamilyen globális célt, amit az ember kitűz maga elé, ami értelmet ad az életének, vagy amiért küzdeni tud. Szóval főhősünk, Peti, áll abszolút tanácstalanul a ház előtt. Szó sincs róla, hogy ez egy átlagos hétköznap lenne, ő pedig iskolakerülőként valami rosszon törné a fejét.
A szituáció egy döntési helyzet allegóriája. Mindenkinek volt már ilyenben része, ennek következtében mindenki érezte már úgy magát, mint Peti: „Melyik útra lép? Komoly most a tét” – bizony, nincs segítség, nincs tanács. Bár ott van mögötte az otthona, mégsem néz ki onnan se az anyukája, se senki, hogy segítsen neki. Nem is kell, hogy legyen. És ő sem fordul vissza, tudja, hogy döntenie kell. A szakasz vége egyértelműen szembeállítja a két ősrégi ellentétet, a karteziánus filozófia alapját: a szívére vagy az eszére hallgasson-e az ember, ez esetben a tanácstalan diák. Szív, ész; elme, lélek; test, lélek – hívhatjuk sokféleképpen. A mindennapos kommunikációban, a filozófiában, a tudományokban, mindenhol visszatér ez a dualizmus, azt is mondhatnánk, mindennek az alapja. Tipikus, nyelvi klisékre építő a szóhasználat is: míg a szív húzza az egyik irányba ellenállhatatlanul, erőszakosan, addig az elme ravasz cselszövéssel a fülébe súgja a másik irányt.
A refrén aztán rámutat arra, amire mindenki, így Peti is vár ebben a helyzetben. Még ezen a szép, napsütéses délelőttön is nehéz az a táska, még ilyenkor, sőt, még szebb napokon is dönteni kell. A helyzet viszont az, hogy senki nem szán meg senkit, senki nem dönt, nem dönthet helyettünk. Legalábbis optimális esetben. Ez Peti élete, rajta a sor.
Peti helyzete alapjában véve is elég nehéz, a következő szakasz pedig csak súlyosbítja a dolgokat. Feltűnik ugyanis a világtörténelem legnagyobb botránygenerátora, a nő. Itt egyelőre egy kisleány, de ne legyenek kétségeink, a női nem képviselői már ebben a korban is jó érzékkel fordítanak fel mindent maguk körül. Szélsebességgel jön is a tanács: „Az eszem helyett jobb, ha a szív vezet.” – érdekes, hogy E/1 személyben, függő beszédben. Peti a szívét választja, és az allegória magában foglalja, hogy nem csak ebben a helyzetben, hanem úgy általában is, az élet nagy döntéseinek meghozatalakor. „Bármi lesz is ezután” – óvatosan, de reflektál a rossz választás lehetőségére, a bukás mindig benne van a pakliban. Az persze más kérdés, hogy amikor az embert igazából a szíve vezérli, ezzel nem is számol.
A kudarc említése nem volt véletlen, az utolsó szakasz meglepetéssel kezdődik. A szíve után ment, de döntésének következtében éppen arra a helyre lyukadt ki, ahová az esze is akarta vinni. De mit is jelentsen ez? Most akkor nincs is olyan nagy különbség a két szélsőség között? A dualizmus nem is olyan ellentmondó? Nem. Mert a lényeg éppen ez. Ahová a szív vezet, előbb utóbb az ész is belátja, hogy az a helyes irány. Nincs itt tehát semmiféle ellentmondás, a szöveg példaértéke az, hogy bebizonyosodik: az ellentét csak látszólagos, a szív és az ész útja előbb vagy utóbb, de összeér. Ennek következtében már könnyebb az iskolatáska, megszűnik a teher, és az életet, a szép napos délelőttöt is sokkal inkább lehet élvezni. Tegyük hát.