Sokszor nehéz elviselni a szüntelen zakatolást. A mókuskereket, az állandó és mindennapi harcot. A dühödt arcokat. A pörgést, a hajszát és az ebből adódó feszültséget, figyelmetlenséget. Hogy unottan lépdelünk valahová, de a pontos cél ismeretlen. És azt is nehéz elviselni, hogy egy idő után képesek vagyunk megszokni mindezt. Érezzük, hogy szűkös a tér, mégsem történik semmi. Nem megyünk gyorsabban. Aztán persze a látszat ellenére sem múlik el semmi nyomtalanul. Robban, akkor, amikor a legváratlanabb. Ezt a tapasztalatot énekli meg az Esti Kornél Rohadt eső című számában.
