Ha nyikorog a szekér,
És ködbe' iázik a szamár.
Lebeg a szögre akasztva az idő,
De a mami ma még haza vár.
Ragad a hajnal, süpped a beton,
És visszafele forog a föld.
Egy angyal zúg le a gangról mer' az Úr
A bánat rozsdás kardjába dől.
Nem tudom a neved,
Csak hallgatom, mit ugat a mély.
Szívesen szánkóznék lefele veled,
De engem nem vonz már a meredék.
Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.
Rakétákat lő a telihold,
S te valahogy nem találod a helyed.
Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar.
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.
Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyögsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.
Hát, fel van adva a lecke. De komolyan. Mit mondjak az első szakaszról? Talán nem is érdemes semmit. Ha elolvassuk, elénk tárul minden. A Quimby szövegeire egyébként is annyira tipikusan jellemző, hogy amit hallunk, ez esetben olvasunk, megjelenik a szemünk előtt. Elhangzik egy Quimby sor és érezzük az illatot, átérzünk mindent, amiről a sorok szólnak. Ez esetben is: az összes érzékszerv igénybe van véve: nyikorgó szekér, ragadós hajnal. Halljuk, látjuk, érezzük ezt a felforgatott, abszurd, szürreális világot. Még a mennyekben is áll a bál, bánatos Úr, öngyilkos angyal, na szép…
A második szakaszban személyesebb lesz a perspektíva, két nézőpont jelenik meg. A beszélőé, és a megszólítotté, bár az utóbbi végig passzív marad, még a nevét sem tudjuk meg. Mégis érezzük, hogy az ő személyes válságából következik az egész téboly-szituáció. Lelki válság kellős közepére csöppentünk, kétség sem fér hozzá, ezt legjobban a refrén sorai bizonyítják: „Lehet a szívben is zivatar”. Sőt, pár sor múlva már azt is tudjuk, mi váltotta ki a káoszt: szeretet nélkül minden ház üres. Bizony, szeretet nélkül még az Úr is rozsdás kardjába dől…
Az utolsó versszakban újabb megszólítás, majd a lényeg, maga a feloldozás következik. A téboly nem tart örökké, egyszer a pokol tüzei is kiégnek és az emberi szenvedés legalább annyira az élet velejárója, mint ahogyan az ereinkben lüktet a vér. Szebben talán nem is lehetne ezt mondani: „Csak az téved el, aki él.” Az utolsó négy sort felesleges is magyarázni, a dal metaforikussága és kiváló képei ellenére itt az arcunkba kapjuk a nagybetűs didaxist.
