Mari nem itt él,
Mari máshol van.
Mari elmerült a belső kozmoszban.
Odamenekült,
nem tudni miért.
De ha tudnám, se mondhatnám,
néma szeme erre kért.
Millió páncél mögött
millió seb,
S Mari évről évre
egyre nehezebb.
Szorgos kis démonmenhely
mi vár még rád?
Mari, vegyél egy nagy levegőt,
és fújd meg a trombitád!
Kopott otromba trónon
egy szigorú szem.
Ha csak rám pillant
ezer évet örgeszem.
Ismerlek, Mari,
és kacsintanék,
mondanám, hogy menjünk, de látom,
hogy nálad még be van ragadva a kézifék.
Sikoly a sorsa,
ha magába száll.
Szponzora: téboly,
bilincs és halál.
Ez az útvesztőhely, Mari,
nem túl előkelő.
őrlángon égő, üregi szenvedély,
most jöjj elő!
A Quimby szereti a rejtélyes női alakokat, és mi is szeretjük őket. Ezúttal Mari. Nem könnyű szöveg, igazi lírai remekmű. De ki az a Mari? Ki az a Mari, akin az élet problémái ugyanúgy fognak, mint egy átlagemberen, aki ennek következtében egyre több falat húz maga köré és egyre több páncélt ölt magára? Ki az a Mari, akinek már nem maradt más lehetősége, mint a Szabó Lőrinc-i „Rejtőzz mélyre, magadba” filozófiáját választani? És ki az a Mari, akinek személyiségét mindezen átlagos, hétköznapi emberi reakciók ellenére is lidérces titokzatosság leng körül?
A beszélő mindenesetre bizalmas viszonyban van Marival, annak ellenére is, hogy – bár állítása szerint nem tudja, miért – igenis, ő az egyetlen Marin kívül, aki pontosan tudja, hogy miért is menekült el a lány a belső kozmoszba. Ugyanis épp a dal eztán következő szakaszaiban fejti ki, ígéret ide, ígéret oda. Már a második versszakban elkezdődik a beavatás. Mari sokkal több sebet kapott az élettől annál, hogy ezt sértetlenül bírta volna viselni, jöttek a páncélok, amik jótékony hatásuk mellett a nehézséget is elhozták viselőjüknek.
Mari végig passzív marad, a beszélő által, közvetve tudunk meg mindent róla. Amikor kibontakozik, azt a trombitájával teszi, és valóban, ennek a tipikusan keserű, és a Kilégzés című albumra oly jellemző trombitaszólónak köszönhetően érezhetjük át, hogy Mari sorsa valóban szomorú. Sír a trombita, mely parádés érzékiséggel támasztja alá az addig elénekelteket. Így erősíti egymást líra és zene. Mari elveszni látszik, nincs remény. Az utolsó versszak tanulsága alapján sorsa sikoly, szponzora téboly, bilincs és halál vár rá. Valamilyen titokzatos, talán utolsó szalmaszálként reményt hordozó üregi szenvedély eljövetelét várja a beszélő, azonban újra csak a keserű trombita jön, ami egyre hangosabban toporzékol.
