Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom.
Liliom volt az éjben, kósza sugár.
Látod Nyina, múlik már.
Ha ez a szívem, hát röhögnöm kell.
Bolondulj meg, élet, Istene! Nem érdekel.
Azért játszom, hogy éljek, és az is kell,
hogy Te is lásd, Nyina, milyen
az álmok pórázán égni el.
Most a vágyak házában kóbor kutyák.
Ábrándok oltárán gazdátlan szukák.
Vonyítják, hogy ez a szerelem egy kis halál
Ó, csak Nyina jönne már!
Utáltam és szerettem,
Az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen.
Láttam magamat a szemedben.
Táncolj, Nyina!
Ismét Quimby, és ismét egy titokzatos női alak, ezúttal Nyina. Az alap szituáció egyértelmű: szakítás. Mindenki átélt már ilyet, legjobb lenne mindennek lehordani a másikat, a beszélő is megtehetné, mégsem teszi. Inkább belátja az igazságot, és megpróbál örülni a szép emlékeknek, amolyan quimbysen. Gyöngéden, lágyan, érzékien. Önmarcangolóan, légies iróniával, mosolygós öngyilkossággal. „Látod Nyina, múlik már”.
A második szakasz az egyik legerősebb Quimby-sorral indít. Mintha nem is fájna annyira, mintha az elválás tragikuma komikus lenne, és az egész a szeszélyes élet játszadozásának csupán egy momentumként tűnne fel. Majd megjelenik a másik fél is: Nyinának is meg kell tanulnia a pórázzal zabolázó álmok forgatagában elégnie.
A légkönnyű kiábrándultság azonban egy szempillantás alatt megszűnik. A meglepő nyugalom után kitörő érzelmek következnek, amit az éneklés stílusa, a karakteres hegedű és a rockos hangzás is alátámaszt. Borul minden, az addig kiröhögött szívből, mely nem is fájt annyira, most kietlen, csupán kóbor kutyák által látogatott senkiföldje lesz, a szerelem pedig egy kis halállá, az élet megkeserítőjévé változik át.
Történik ez mindazért, hogy az utolsó szakaszban aztán kicsit lehiggadhasson újra minden. A beszélő vesz egy nagy levegőt, és megpróbál józanul értékelni. Az ambivalens szerelemérzés eredménye egyértelműen csak az elválás lehetett. A fájdalom kinyilatkoztatásának eredménye: a magyar zenei élet két kiemelkedő sora: „Ez a szív ott a porban az egyetlen. / Láttam magamat a szemedben.” A zárlat az egyik legtöbbet idézett, leginkább szeretett, méltán szállóigévé vált Quimby-örökség.
