Kösz jól vagyok, egész nap fagyizom,
Hogy mondjam el – ez kitölti az életem.
A tejszínhabos mogyoró az jó dolog,
A puncs is nagyon kell, lassan olvad a nyelvemen.
Mert nyalni csak úgy lehet,
Ha élvezzük az ízeket.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag elfogyott.
Éljük az életet,
Élvezzük amíg lehet.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag rég elfogyott.
Kösz jól vagyok, az éveket nem számolom.
Boldog vagyok, nyelem a sok gombócot.
Múló állapot, panaszkodni nincs okom.
Az benne a jó, ha nem ízlik hát eldobom.
Mert nyalni csak úgy lehet,
Ha élvezzük az ízeket.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag elfogyott.
Éljük az életet,
Élvezzük amíg lehet.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag rég elfogyott.
Rövid, tömör, csattanós szöveg a Bikinitől, ahogyan már megszokhattuk. Ugyanakkor tömörsége ellenére is tökéletes allegória. Olyannyira, hogy tulajdonképpen egy másodpercre sem tér el szerepétől a beszélő. Az első szakasz ennek megfelelően ennek a fagyi-, illetve nyalás-allegóriának a bevezetése. Kisgyerek-pozícióba bújik a beszélő, szinte látjuk magunk előtt, egyetlen gondja csupán az, hogy milyen ízű fagyit válasszon: a tejszínhabos mogyoró jó dolog, mégis a puncs kell a legjobban.
Aztán persze – bármennyire is tökéletesen álcázott allegóriáról van szó –, a refrén ha teljesen nem is, félig lerántja a leplet, és felsejlik a valódi mondanivaló. A fagyi-allegória kiegészül nyalás-allegóriával, és ugyanúgy, ahogyan a fagyit is csak élvezettel érdemes enni, úgy az életet is csak mindent beleadva, az összes ízt, élményt, érzést, színt kipróbálva, átélve lehet, illetve érdemes élni. Bár kicsit rontja a derűs összképet, hogy elfogyott a mézesmadzag, mégsem lehet eléggé komolyan venni, mintha csak egy figyelmeztetés lenne.
Az első szakasz témabeli homogenitásával szemben (csak a fagylalt, illetve a nyalás tematika volt terítéken) a második szakasz sorai feleselnek egymással. Megszólítással kezdünk (érdekes, hogy a partner személye végig homályban marad, nem tudunk meg róla semmit), majd az évek múlásáról szól a beszélő: nem izgatja különösképpen. A második mondat azonban már ismét a fagyizásról szól. Visszafelé értelmezve is most már nyilvánvaló: ami eddig a fagylalt nyalásáról szólt, egyrészt az élet lehetőségeinek megéléséről, másrészt a bizonyos szituációiban való behódolásról, mondjuk ki, benyalásról szól.
De mindezek ellenére: „Boldog vagyok, nyelem a sok gombócot. / Múló állapot, panaszkodni nincs okom.” – ez az, ami a szám varázsát képezi: az élet gondjait, problémáit nyeljük, mint kacsa a nokedlit, kisgyerek a gombócot, de kit érdekel? Minden megy tovább, hiszen még nyalni is csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket. Tulajdonképpen még a rossz dolgokban is (néhány kivétellel) meg lehet találni azt a pozitívumot, amitől könnyebb lesz minden. Ha mégsem, akkor is kénytelenek vagyunk elfogadni: ahogy a fagyi evésének része a gombócok lenyelése, úgy az életnek része a rossz. Az élénk, dallamos, élettel teli szaxofonszóló pedig tökéletesen kiegészíti, erősíti, alátámasztja ezt a példaértéket. Nem ízlik minden fagylalt, nem ízlik mindig az élet. De „nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.”
