Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!
Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Senki bele nem halt még komédiába
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
Minek ölre menni, kezdjetek nevetni!
Jó néha a sötétben holdat nézni
Hosszan egy távoli csillagot idézni
Jó néha fázni, a semmin elmélázni
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni
Tele szájjal enni, hangosan szeretni
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj, remegni, ha félek
Érezni, hogy élek.
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet...
...kezdjetek el élni!
A szomorú apropóját sajnos ismerjük ennek a meghökkentően szép dalnak. Rendkívül fiatalon elhunyt az együttes egyik leghűségesebb rajongója, az ő tiszteletére szól a Márti dala.
Fantasztikus alkotás ez, és nem véletlenül használom az alkotás kifejezést. Tökéletes szöveg, zenei alap, effektek, hangulat. Kompozicionális remekmű. Az őszintét megvallva: nem hiszem, hogy van olyan ember, aki száraz szemmel, libabőr nélkül végig tudja hallgatni ezt a számot akkor, ha igazán megérti. És itt van a kulcs: ha igazán megérti.
A halálesetek sokszor elindítják bennünk azokat a gondolatokat, amelyek arra sarkallnak, hogy feltegyük magunknak a kérdést: úgy élünk-e, ahogy kell? Persze ez a foglom abszolút relatív, és mivel csak egy esélyünk van, az élet egyik legnagyobb paradoxona, hogy abban a bizonyos órában tudunk csak számot vetni és értékelni. És feltenni a kérdést: elégedett vagyok azzal, ahogyan éltem? Annáék egy dalban ébresztenek rá minden embert az élet egyik legfontosabb, de egyáltalán nem magától értetődő, elsőre furcsa gondolatára: ahhoz, hogy éljünk, el kell kezdeni élni.
Nincs itt metafora, allegória vagy egyéb burkolt jelentés. Őszinte, bármiféle mellébeszélést nélkülöző mondanivaló van, felszólítás formájában. Végre kezdjen el mindenki élni. Az első szakasz felépítettsége mesteri. Tükör-szerkezettel van dolgunk, a két középső sor adja a motivációt, valamint a vizuális kontextust is: kinek ne sejlene fel a kép, ahogyan őszülő halántékkal körbeálló unokáinak mesélni kezd gyerekkoráról, iskolás éveiről, nagy szerelmeiről, sikereiről, kudarcairól. Magáról az életről, arról, hogy elkezdett élni. És valóban, ez csak akkor sikerülhet, ha elkezdett élni, és megélte mindazt, ami az élettel jár. A negyedik sorban helyet cserélnek a tagmondatok, tükröződik a szerkezet, de a példaérték így is ugyanaz. A második szakasz kibontja azt, hogy mitől is lehet teljes ez az élet: a szertetettől és a vele járó boldogságtól. Vagy attól, hogy olykor-olykor bármennyire is tudja az ember, hogy mi nem ésszerű, nem tudja annak az ellenkezőjét cselekedni. És miért nem? Mert épp akkor él. Épp akkor él, amikor bolondnak érzi magát egy szerelem miatt, de nem tiltakozik. Épp akkor, amikor sötétben nézi a holdat (és ez már a következő szakasz), elmélázik a semmin, bőrig ázik az esőben, vagy csak úgy elneveti magát, bármi ok nélkül. És igen, talán a legtöbben épp ezt felejtik el. Az élet nem csak a nagy dolgoktól, több évet, évtizedet meghatározó döntésektől, eseményektől, történésektől szép, hanem a mindennapi apró gyönyöröktől is.
A dal második felét Kiss Tibi hangja, személyisége, jelenléte teszi még hatásosabbá. Elképesztő érzékkel teszi ezt az egyáltalán nem könnyű hangulatiságot még lágyabbá, meghittebbé. A szöveg alapvetően pozitív, lelkesítő üzenetet hordoz, ám a háttérben végig ott bujkál valami ijesztő sejtelmesség, fenyegető ismeretlenség, ami az elmúlás állandóan fenyegető jelenlétét érzékelteti. Anna sejtelmes, suttogó hangja a távolból hozzánk szóló, földöntúli tanácsként hangzik, Kiss Tibi pedig jó barátként, földi társként szól hozzánk, és arról szól, amiről a legjobban tud: az élet egy hatalmas komédia, ripacsok színjátéka, amibe azok nem fognak belehalni, akik ekként is fogják fel. Az olykor csak lágyan kísérő, máskor erősen jelenlévő gitár és a különböző hangeffektek tökéletesen passzolnak a mondanivalóhoz.
Az utolsó szakaszban az elbeszélő egyes szám első személyre vált, tulajdonképpen magába száll. Mintha saját tapasztalatai alapján figyelmeztetne mindenkit még egyszer, utoljára. Bemutatja azt, hogy mi történik akkor, ha nem fogadjuk meg a tanácsát. És tényleg. Kinek ne ez lenne az egyik legfőbb félelme: az utolsó órákban rájönni, hogy nem kellett volna annyit várni, tűrni, hezitálni. Hogy nem kellett volna gyávának, vagy csak lustának lenni. Vagy, hogy máshogy kellett volna csinálni. Akkor már késő lesz, és persze mindegy is. Most még nem az, még mindig nem az. Amíg nincs vége, addig nem létezik az a kategória, hogy késő. Szóval: KEZDJETEK EL ÉLNI!
