Nem volt még soha így,
És nem lesz soha már. 
Nem jössz vissza ide, 
Többé már ezután. 
Száműzött vagy-e vándor? 
Vagy ártatlan utazó? 
Miért nem tudhatod azt meg, 
Hogy hol a jó? 
M'ért nem tudhatod azt meg, 
Hogy hol a jó? 

Hagyd, hogy essen eső,
És áradjon a folyó.
Nyáron süssön a nap, 
És télen hulljon a hó. 
Ha fázol, itt melegedj meg, 
Van még jó borom is. 
És engedj holnap a szélnek, 
Bárhova visz. 
És engedj holnap a szélnek, 
Bárhova visz.

2013. március 11-én meghalt Bódi László, Cipő, a Republic frontembere. Egy olyan zenész, akinek dalain generációk nőttek fel, és egy olyan zenész, aki betölthetetlen űrt hagy maga mögött a magyar könnyűzenei életben. Sajnos sosem élhetjük át újra a Republic koncertélményeket, amik valóban hihetetlen élmények voltak és hamisíthatatlan esztétikai tapasztalatot nyújtottak. Nem halljuk többé élőben énekelni Cipőt, akinek nem csak énektehetsége, de dalszövegei is bizonyították zsenijét. Az About-kategória három egymást követő posztban tiszteleg Cipő emléke előtt. Lássunk tehát három klasszikust. Nyugodj békében cipő, Te, ki annyi, de annyi mosolyt csaltál az arcunkra vagy könnyet a szemünkbe. Te, akinek koncertjeiről nem lehetett totális extázis nélkül eljönni, és Te, aki annyi mindenre megtanítottál minket. Szövegeid örökké élnek, és amíg van ember, varázsolnak. Nyugodj békében, zseni.

Nem volt még soha így. Jelzi a cím. Aztán az első két sor: „Nem volt még soha így, / és nem lesz soha már.” Tipikus Republic-sor, valami olyasmire érez rá, ami képes hosszú perceken keresztül elgondolkodtatni az embert. Határhelyzetet jelöl ki a beszélő, egy olyan misztikus történést, ami egyszeri, megismételhetetlen. Az első szakasz folytatása aztán egy ismeretlen vándort szólít meg. Nosztalgikus hangulat uralkodik, amire a zenei alap is rájátszik. Cipő tiszta, ezer közül megismerhető, egyedi hangja pedig abszolút hű megjelenítője a mondanivalónak. A sorban következő kérdések növelik a bizonytalanságot, majd globális távlatot nyitnak, és örök kérdéseket feszegetnek: merre, mikor, hol találja meg az ember az úgynevezett jót? Egyáltalán száműzött vándorként, vagy ártatlan utazóként van-e jelen a Földön? Küldetést teljesít, vagy céltalan bolyongás az élete?

A második szakasz ezeket a kérdéseket válaszolja meg. Útmutatót adna a vándornak, az utazónak, minden embernek a Földön. A lényeg, hogy hagyjunk mindent a maga törvénye szerint történni, engedjük át magunk a természetnek, engedjük át magunk magának az életnek, mert csak akkor tud hatni ránk, és csak akkor tudjuk igazán élvezni, ha hagyjuk az esőt esni, a folyót áradni, a napot sütni… a szakasz vége valamilyen megfoghatatlan, ugyanakkor megnyugtató otthonosságot sugall. Felrémlik a tűz mellett melegedő, bort kortyolgató elfáradt vándor képe, aki szüntelen keresi a jót, és aki éppen akkor találja meg, amikor nem is számít rá. Itt és most. Akkor, amikor engedi, hogy vigye a szél. Csak így lehet megtudni, „hogy hol a jó”.