Jaj, olyan unalmas egyedül, árván.
Azt jobb tudni, hogy
Mégis valaki vár rám.
Például te.
Például te.
Például te, te, te,
Te kellenél, ha volnál,
Jobb volna minden jónál,
Ha este belém botolnál.
Például te, te, te.
Ha egyszer szívemig jutsz,
Felpezsdítsz, mint a friss must,
Te dallamot adsz és ritmust.
Nem várok tőled holdas éjjel
Ó, egy könnyes vallomást.
Csak álmodó reménnyel
Egy néma kézfogást.
Jaj, olyan unalmas egyedül, árván.
Sokkal jobb tudni, hogy
Mégis valaki vár rám.
Például te, te, te,
De jó volna, ha volnál,
Egy árva szót sem szólnál,
Szelíden rám hajolnál.
Jaj, akkor nincs menekvés
Két szemednek meg kell vallani.
Például te, te, te vagy az igazi.
Könnyed, frappáns, találó feldolgozás a Budapest Bártól, és Behumi Dóritól. Hisz ki nem élte volna már át ezt a kétségbeejtő szituációt, és ki ne élte volna már át az ebből következő vágyakozás és fantáziálás forró pillanatait. Azokat a perceket, amikor elképzeljük, hogy milyen is az a bálvány, az a valaki, az a remény táplálta Ő, aki eljövetelével szertefoszlanak a magány percei és mindenki elnyeri a hőn áhított boldogságot és harmóniát. És megszűnnek az egyedül, árván töltött unalmas percek. És eljön az Ő, ez esetben a „te, te, te”.
Ennek a „te”-nek, pontosabban a jellemzőinek kifejtése a második szakaszban következik be. A személy pontosan nincs megjelölve, ami fokozza a szöveg titokzatosságát, ugyanakkor a beszélő szinte megszállottan akarja, kívánja, követeli eljöttét annak, aki az igazi lehetne. A halmozás („te, te, te”) és fokozás („jobb volna minden jónál)” hatásosan fejezi ki azt a zsigerből jövő sóvárgást, amit a beszélő érez. Semmi terv, semmilyen előre kiszámított folyamat, semmi nem kell hozzá. Elég egy véletlen, elég egy kósza találkozás. Elég egyszer eljutni addig a bizonyos szívig, hogy ott maradandó nyom és jelenlét keletkezzen, a vér felpezsdüljön, mint a friss must, és az addig unalmas életbe dallam és ritmus költözzön. A mozdulatlansággal szemben mozgalmasság, a némasággal szemben zaj és ricsaj, a boldogtalansággal szemben maga a boldogság áll.
A következő szakaszban megtudjuk, hogy a beszélő igényei még csak nem is nagyok. Hősies, izzó romantika sem kell, elég lenne egy kis néma gyöngédség. Nincs kétség, minden ennek a bizonyos, ismeretlen, titokzatos „te”-nek van alárendelve. Az utolsó versszakban a beszélő mintha feladná az eddigi ál-szemérmességet, és mintha már ő sem tudná megállni, hogy ne fantáziálja tovább a találkozás folyamatait. Míg eddig maximum néma kézfogásról volt szó, itt már a testi kontaktus is kacéran felsejlik, persze csak bizonyos keretek közt. Játékosan, könnyedén: „Egy árva szót sem szólnál, / Szelíden rám hajolnál”. Ekkor persze már tudná a beszélő, és ekkor persze már tudná mindenki. Ezek a pillanatok, ezek az érzések mi mást is indíthatnának el mindenkiben, ha nem azt az egyre jobban és erősebben körvonalazódó gondolatot, hogy „te, te, te vagy az igazi”. De vajon melyik „te”?
Szót kell ejtenünk Behumi Dóriról. Aki egészen elképesztő. Mindent megvalósít, ami ebben a dalban benne van. Kacér, incselkedő, néhol szemtelen előadásmódja mögött szikla-kemény akarat húzódik. Ezt a kettősséget könnyedén, hihetetlen zenei és színészi képességekkel oldja meg. Hangja ráfekszik a zenei alapra, ami ugyanúgy könnyed és szórakoztató, mint maga az előadásmód. Kinek ne ragadna benne a fülében ez a parádés dallamosság… „például te, te, te”.
