Melletted minden reggel
Vidáman ébredek fel,
S könnyűnek érzem mindenem.
De néha egy hang a szívemben
Új útra szólít engem,
Talán nem érted meg sohasem, hogy

Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek egyszerre két helyen,
Ó Istenem, miért nincs két életem?

Mennyivel könnyebb volna,
Hogyha két életem volna.
Egyet örökre odaadnék neked,
A másik szabad lenne,
Minden nap szárnyra kelne,
S mindenkit szeretne, akit lehet.

Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem.
Bár volna két életem, hinnék mindenkiben!
Ó Istenem, miért nincs két életem?

Hogyha két életem volna,
Az egyik gyengéd volna,
Magadhoz láncolhatnád.
De a másik örök volna,
S ha a világ elpusztulna,
Akkor is tovább lobogna.

Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen!
Ó Istenem, miért nincs két életem?

Úgy fáj, hogy nincs két életem.

A téma, ami már mindenkinek eszébe jutott, és a téma, ami egy egész emberéletre feladja a leckét. Miért csak egy életünk van? Persze a válaszra számos lehetőség van, a valóság talán mégis az, hogy sosem fogjuk megtudni, miért csak egyszer adatik meg, hogy élvezzük a földi létet. A cím is erre fókuszál, a feltételes móddal azonban már eleve jelzi: óhajnál ez több nem lehet.

Általánosító életképpel indít az elbeszélő, a kedves melletti reggeli ébredéseket idézi. A „könnyűnek érzem mindenem”-mondatból valószínűleg a gondtalanságra asszociálhatunk. A reggeli idillt aztán megtöri egy misztikus, titokzatos, új útra csábító hang. Nem tudni, minek a hangja lehet ez: kalandvágyé vagy valamiféle csábító jelleggel bírhat, egy biztos, annak a biztonságnak és harmóniának az elrontójaként jelenik meg, amely az ébredés utáni életképben jelen volt. A refrénben már nincs titokzatosság, a beszélő segélykiáltásként hangoztatja félelmeit, és nem érti, hogy ha létezik olyan, hogy élet, és ajándékként kaptuk, természeténél fogva miért nem határtalan, miért nem megismételhető. Miért nincsen legalább kettő belőle?

Mintha a második szakaszban bontakoznának ki, immár nyíltan azok a gondolatok, amik az elsőben még csak egy szívben megjelenő hangként voltak jelen. A két élet kettéosztottsága egyrészt a kötöttség és a szabadság örök ellentmondását szimbolizálja, másrészt rámutat az élet kettősségére is: öröm és bánat, szép és csúnya, tisztesség és tisztességtelenség, siker és kudarc. Kettősség mindenhol, mindenkor. Mintha a beszélő ezt a kettősséget szeretné megosztani a két élet közt is. Kiegyenlíteni a kiegyenlíthetetlent.

A harmadik szakasz tulajdonképpen újra a kötöttség-szabadság tematikáját bontja ki. Az egyik élet, amit a második szakaszban még a megszólítottnak ad a beszélő, most gyengéd, így az a másik könnyen megához láncolhatja. Más az attitűd, nem szimpla ajándékozásról van szó, inkább egyfajta ráerőltetésről. A másik élet ezzel szemben már nem csupán szabad, hanem örök is, egylényegűvé válik a világmindenséggel, ebből kifolyólag örök érvényű.

Érdekes megnézni a három refrént, és annak váltakozó tartalmát, jelentését. „Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen. // Miért is nem lehetek egyszerre két helyen; Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem. // Bár volna két életem, hinnék mindenkiben; Ha volna két életem, nem fájna semmi sem. // Bár volna két életem, nevetnék mindenen.” Az első refrénben inkább a tanácstalanság dominált, aztán a másodikban, harmadikban már megjelentek olyan alternatívák, amik a második élethez kötődhetnének: több mindent tudnánk az életről, tapasztaltabbak lennénk, ennek megfelelően talán az emberekben is jobban hinnénk. Nem fájna semmi és nevetnénk mindenen, mert tudnánk, van még egy esély, adódik újabb lehetőség, amikor javítani lehet. Zárásként a beszélő még egyszer keservesen, kicsit talán lemondóan kijelenti az emberi élet egyik legkeserűbb igazságát, és saját filozofálásának példaértékét: amit itt már tényként hangsúlyozódik. Nincs két életünk, akkor sem, ha fáj.

A zenei aláfestés legalább annyira titokzatos és elkeseredettséget sugárzó, mint maga a dal, ennélfogva tökéletes háttérként támasztja alá a mondanivalót. Azt a mondanivalót, amit talán miden ember magáénak érez és átél. De talán fel lehet tenni a kérdést: valóban élveznénk ennyire ezt az egy életet akkor, ha tudnánk, hogy van még egy? Valóban hinnénk mindenkiben és nevetnénk mindenen akkor, ha lenne még egy esély? Költői, megválaszolhatatlan kérdések sorozata. Egy talán biztos: mindenki szeretne még egy életet.