Holnaptól már csak a szélerőművek.
Pogány jelképek az utakon.
A dombok féltérdre ereszkednek.
A térség vihar-nagyhatalom.
Eltévedt zsoldosok portyáznak erre.
A stoppost a cél előtt kirakod.
Ami itt körülvesz, törékeny béke,
Képlékeny erőviszonyok.
Téli a táj a szívben.
A felélt tegnapért.
Fizet a mának a csendje.
Ma még a csend is hófehér.
Egy pont után mindig a szürkületi vakság.
Egy hátsó udvaron kint hagyott
Kormos vaskályha ablakán át
Nézed az esős évszakot.
Mezőfüggetlen este. Nem látni
Az ifát a rozoga háztól.
Valaki kijött. Saját sötétben
Saját havat lapátol.
Téli a táj a szívben.
A felélt tegnapért.
Fizet a mának a csendje.
Ma még a csend is hófehér.
Első hallásra és olvasásra két vers jutott eszembe erről a dalról. József Attila Téli éjszakája és Pilinszky János Négysorosa. Hangulat, mondanivaló, stílus, számtalan hasonlóság van. Závada Péter költőként és az AKPH tagjaként is ismert szenzuális, érzékeny szövegeiről, melyeknek hangulatában mindig valami sejtelem rejlik.
Így van ez most is, a Csend című dalban. Az első két szakasz egy helyzet- és állapotleírás. Nem tudjuk, mi következik be hamarosan, az eljöttét jósoló sorok viszont szép, érzékletes képeket tartalmaznak: megszemélyesített dombok, melyek térdre rogynak a közelgő vihar előtt. A táj egyelőre mozdulatlan, az atmoszféra viszont kísérteties, talán baljós is. A második szakasz már nyíltabban festi le mindezt: a béke törékeny, az erőviszonyok képlékenyek. A refrén sorait Tariska Szabolcs dalszövegíró írta, némileg ez látszik is, hiszen stilisztikailag is elkülönül az elbeszélő részektől. Tulajdonképpen konkretizáló funkciója van, rámutat arra, hogy az eddigi tájleírás nem valós területhez, hanem a szív belső tájához köthető. Fagyos, kietlen téli tájra hasonlítanak az érzések. Érdemes visszautalni „A stoppost a cél előtt kirakod”-sorra, a környezet legvelősebb jellemzője éppen az, hogy megvolt benne a potenciál. Lett volna esély az örömre, lett volna esély a sikerre. A tél helyett a nyárra, az üresség helyett a teljességre, a törékeny helyett a szilárd békére. De mindez csak borús ködbe borult ábránd marad, a stoppost a jó szándék ellenére ki kell rakni a cél előtt. A törekvések beteljesületlenek maradnak.
Kicsi hiányzott, de ez a kicsit éppen elégnek bizonyul. És éppen ennek a kicsinek a további elbeszélésével kezdődik a második nagyobb egység is, ami a harmadik és negyedik szakaszt foglalja magában. Érdekes, talán meglepő kép következik aztán. „Egy hátsó udvaron kint hagyott / Kormos vaskályha ablakán át / Nézed az esős évszakot.” – elsőre számomra a legendás Pilinszky-sorokat juttatta eszembe: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” (Apokrif) Ugyanezt az ürességet, ezt a magányt tükrözi ez a kormos vaskályha, melynek kicsi, fekete ablakán keresztül bámuljuk csak a történéseket. Aztán valaki mégis megjelenik. Egy személy a személytelenségben, egy élő az élettelenben, mozgás a mozdulatlanságban. Bár jellemezve nincs, misztikus személye mégis megtestesíti és összefoglalja mindazt, amiről eddig szó volt. A sűrítés mesteri szintje ez. Nem is kell többet mondani, az eddig leírtak beszélnek. Néhány szó is elég. Mégis ez a néhány szó adja a szöveg gondolatiságának, filozófiájának, mondandójának a magját, lényegét. És ez a néhány szó az egész dal legerősebb része. Ez a valaki a saját sötétjében a saját havát lapátolja. Az ő életéről van szó, az ő sötétségéről, az ő terhéről. A lapátolás tevékenysége pedig nehezebb, mint gondolni lehetne.
És hogy miért József Attilával és Pilinszkyvel kezdtem, és miért az ő verseik jutottak eszembe? Egyrészt a magyar irodalom történetében József Attila volt a legnagyobb mestere annak a poétikai eljárásnak, amikor a tájat jellemző hangulatiság és tulajdonságok nem egy konkrét helyet jellemeznek, hanem egyfajta belső tájat, érzésvilágot. A lélek táját. A környezet egy eszköz, mely segítségével a lélek rezdüléseit lehet minél jobban jellemezni. Nagy merészség lenne bárkit is József Attilához hasonlítani, még csak véletlenül sem szeretném megtenni, de hasonló eljárásnak vagyunk tanúi itt is. A „vihar-nagyhatalom” nem a térség, az erőviszonyok nem a dombok közt képlékenyek, és a béke sem itt törékeny. Hanem a szívben. Abban a szívben, ahol éppen tél van, ahol gyönyörű szinesztéziával: a csend is hófehér. És aminek gazdája saját sötétben lapátolja saját havát, annak minden szimbolizmusával együtt. Ennek az eljárásnak egyik legkiválóbb alkotása a Téli éjszaka: „Hazatér a földmíves. Nehéz, / minden tagja a földre néz. / Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa.” – mint ahogy ezekben a sorokban sem a kapa vérzik, úgy Závadánál sem csupán a konkrét hóra kell gondolni.
Pilinszky Apokrif című verse elsősorban hangulatisága, töredezettsége és fantasztikus sűrítései miatt rokonítható a Csenddel. Itt sem szeretném egy szinten említeni a két alkotást, de az összevetés itt sem indokolatlan. Bármennyire is meghatározhatatlan a jelentés, bármennyire is nehéz konkretizálni a mondanivalót, az ember érzi a Négysoros filozófiai súlyát. Konkrétabb szövegkörnyezet segítségével, de ebben a dalban is érezzük, hogy sokkal többről szól annál, mint amit a sorok jelölnek.
Kiemelkedően sikeres eredménye ez a dal Závada Péter és a Magashegyi Underground együttműködésének. És persze meg kell említeni Tariska Szabolcsot is, az ő refrénjét teszi csengő, tiszta énekhangjával varázslatossá Bocskor Bíborka. Azon kívül, hogy gyönyörű, poétikus sorok varázsolnak, a zenei alap is hatásosan illeszkedik a mondanivalóhoz. A Csend tökéletesen mutat rá arra, hogy költészet és zene milyen elképesztő módon tudnak varázsolni. Külön-külön is, de együtt még inkább.