A varázshegyen innen és a varázshegyen túl,
Éldegél egy idióta nem olyan nagy úr.
Nincsen néki senkije és semmije e földön,
Ő maga a Fekete Lamuore.
Hajnalgyári munkás ő és igen későn kelő,
Ha kigyúlnak a reklámfények akkor jön csak elő.
Szomorú szíveket keres és ha végül talál,
Fekete kezekkel ölel ő.
Most megrezzen az égbolt és abból aláhull
Egy félvilági szerető.
Alsóváros alján felborul a fény.
Fekete a mosolya és fekete a szeme,
Éjfekete szíve már a bánat eledele.
Itt a vége fuss el véle – bocs hogy van a halál,
Ez a mese fekete mese.
Voltál te is ifjonc és bohó,
Féktelen fekete felhőket betörő,
Angyalka a világ tetején.
Most megrezzen az égbolt és abból aláhull
Egy félvilági szerető.
Alsóváros alján felborul a fény.
Szereti keverni, variálni a különböző műfajokat, megszólalási módokat a Quimby, ezúttal is ezt teszi. A Fekete Lamour tulajdonképpen egy mese, csak verses formában, versnek álcázva. Főszereplője maga a megszemélyesített gyilkos szerelem, a Fekete Lamour, aki mesebeli helyen éli éjszakai életét. Ő maga a szerelem kegyetlenségének megtestesítője, aki rabul ejti a szomorú szíveket. A dal egészére jellemző az a feszültség, amit az egyébként komolynak mondható téma, és az ennek kifejtésére alkalmazott elbeszélési mód közti ellentét okoz. A dal tele van mesés elemekkel, és a mesevilág jelentéstartományából származó kifejezésekkel. Már a felütés egy soha nem látott helyre lokalizálja Fekete Lamourt: „A varázshegyen innen és a varázshegyen túl”.
Az első két szakasz a főszereplőről, életének, tulajdonságainak felvázolásáról szól. Megtudunk mindent erről a rejtélyes lényről, amit tudni kell. A fordulópontot a refrén hozza el: megrezzen az égbolt és abból aláhull egy „félvilági szerető”. A dal kulcskérdése éppen ez: ki ez a félvilági szerető? Mint olyan sok Quimby-dal esetén, a válasz ezúttal is rejtély marad. Amit viszont érdemes kiemelni, az az elbeszéléstechnika. A beszélő ugyanis rendkívüli hirtelenséggel zárja le a kérdést, sőt, az egész történetet. Tulajdonképpen még szemrehányást is tesz a befogadónak, mondván, ne csodálkozzon, ha ilyen hirtelen vége mindennek, hiszen egyszer mindent és mindenkit elér a halál: „Itt a vége fuss el véle – bocs hogy van a halál”. Ez a mese meg pláne nem végződhetett máshogy, lévén fekete. Csakúgy, mint a Lamour, vagy csakúgy, mint a titokzatos, fekete szemű, mosolyú, szívű szereplő.
Az utolsó szakaszban az elbeszélő „kifelé”, a befogadó felé beszél. Kissé didaktikus rész ez, ahol emlékeztet arra, hogy mindenki volt egyszer szerelmes ifjonc. A különbség azonban az, hogy itt már nem kap negatív értékelést a szerelem. Megélője egy világot uraló angyal, aki nyíltan veszi fel a harcot a metaforikus fekete felhőkkel. Ennélfogva szerepe életmentő, tevékenységével hitet és reményt adhat. Talán még magának Fekete Lamournak is.
