Egy legendás előadó legendás dala. Úgy is mondhatnánk, hogy a kikosarazottak himnusza, de ez a szám sokkal többről szól a csalódásnál. Szintézise annak az űrnek és hiánynak, ugyanakkor szintézise annak a kavarodásnak és káosznak, amit az érzelmi csalódások jelenthetnek egy ember életében. Bár nincs kimondva, az alapszituáció feltételezhetően egy magára hagyott anya panasza. Egyfajta sír fölötti ének, melyben a sír a tönkrement házasság, összeomló család metaforája.
Nehéz fába vágták a Pilvakeresek a fejszéjüket, a magyar irodalom egyik legszebb versét faragták át, aktualizálták. A kezdeményezés rendkívül szimpatikus: amellett, hogy kellő tisztelettel és csodálattal vagyunk ezen fantasztikus alkotások felé, fontos, hogy ne üvegburába zárva kezeljük őket.
A szöveg és az előadásmód akár vicces is lehetne, talán még jól is szórakozhatnánk rajta, de valamiért mégsem tesszük. Tudjuk, a látszat mögött komoly dolgok húzódnak. És bármennyire is könnyednek tűnjék az előadásmód, a téma valójában elég súlyos.
A Kistehén a sírás lelkületét és fiziológiáját tárgyalja egyszerre úgy, hogy azt szinte észre sem vesszük. A dal és a szöveg erőssége, hogy éppen ezt a nyilvánvalóságot boncolgatja, ragadja meg. Mert akárhogyan is ragozzuk, az eredeti képlet, a kezdő és a végpont akkor is a következő lesz: „Ha sírok, / szememből engedem a levet, / aki ezen nevet, / az biztosan nem szeret.”
A keresés jelensége és folyamata olyan, az egész emberiség múltját, jelenét és jövőjét átszövő toposz, amely örökké kiváló témát szolgáltat majd az összes művészeti ágnak. Állandóan keresünk valamit, hol konkrét, hol elvont, absztraktabb dolgokat és jelenségeket.
Sokat eddig nem hallottam Odettről, de ez a dal tetszik. Tetszik a hangulata, a zenéje és főképpen a szövege. Nem hiába, Tariska Szabolcs szerezte.Ismét nem kell benne csalódnunk, ezúttal Odettnek rakott össze izgalmas, érdekes sorokat, amik kiváló összhangban vannak a dal köré épített világgal, érzülettel.
Mesék, amelyek rosszul végződnek – ez a címe Csáth Géza rendkívül jelentős novellakötetének. Hasonlóan lehetne körülírni A Dal 2014 mezőnyét is megjáró Honeybeast A legnagyobb hős című dalát is, noha ez esetben nem egy váratlan, tragikus és groteszk befejezésről van szó, sokkal inkább egy lassú folyamatról, fokozatos romlásról, mely az utalásoknak, áthallásoknak és a rendkívül hatásos iróniának köszönhetően bontakozik ki a fülünk/szemünk előtt.
Négy évszak, négy (kedély)állapot, négy kérdés a Quimbytől. És persze egy élet, az előzőek hasonlataival, metaforáival, szimbólumaival kifejezve. A lényeg, hogy mint ahogy általában, most se legyen kimondva nyíltan az, amiről az egész dal szól. A kérdőjelek a Hó című remek dal esetében is megmaradnak. A Quimby megalkotta az első számú karácsonyi dalát, mely elsőre megragad a fülekben, és melyet jelentéstől és mondanivalótól függetlenül énekelhet majd mindenki a fa alatt.
Kicsivel több, mint egy éve indítottam útjára az About-kategória blogot. Voltak időszakok, amikor néhány hetet is kellett várni egy-egy frissülésre, de általánosságban elmondható, hogy havi két-három poszttal sikerült kialakítani egy ritmust, ami garantálta, hogy mindig legyen mit olvasnia annak, akit érdekel az, hogy milyen mélyebb jelentéstartalommal bír vagy bírhat a magyar könnyűzene.
Az előző egy évben úgy gondolom, jól mentek a dolgok. A legsikeresebb posztok több ezres olvasottságot produkáltak, és érkezett számos pozitív visszajelzés is, nem is egyszer magától az előadótól. Szóval megyünk tovább a megszokott úton, azonban más környezetben. Jó hír ugyanis, hogy az Apokrif irodalmi folyóirat online változata szemet vetett a blogra, és megtisztelő, hogy felkért, hogy mostantól ott folytassam az értelmezéseket. Természetesen elfogadtam, nagy öröm ez.
