A tegnap kosarába dobom perceim,
Soha nem látom őket viszont,
Szívemet ugrasztja ez a búcsúzás,
Két szemem könnyeket ezret ont.
Kék vonat, kék vagon
Jön egy új horizont
Amíg ő zakatol, időt taposol
Kék vagon, kék vonat
Megeszi az utat
Neki nem hazudhat, aki menekül.
Ablakából szédít el a végtelen,
Félálommá olvad el a táj,
Holnapra már új városban ébredsz már,
De elhagyott otthonod helye fáj.
Kék vagon, kék vonat megeszi az utat
Neki nem hazudhat, aki menekül.
Kendőm alá rejtettem el szívedet,
Szoknyám ránca közé a kezed,
És ha tintám megitták a verseim,
Majd csillagfénnyel írok levelet.
Kék vonat, kék vagon
Jön egy új horizont
Amíg ő zakatol, időt taposol
Kék vagon, kék vonat
Megeszi az utat
Neki nem hazudhat, aki menekül.
Allegória a javából. Vonat-allegória. Jelképezheti az életet, vagy az idő múlását, tulajdonképpen a kettő egy és ugyanaz. Bizony, ez a dal elsősorban a gyorsvonatként (ami ez esetben kék is) elsuhanó időről szól, aztán majd a végén persze a szerelem is szóba kerül.
Búcsú-szituáció. Várostól, otthontól, vagy egy szerelemtől köszön el a felütésben a beszélő. Telitalálat az „ugrasztja” szó, azonnal felidézi a vonat zötykölődését. Egyébként elmondható a szöveg egészére nézve is, hogy egységes értelmezéstartományból használja a szavakat. A refrénben aztán megjelenik magának az utazásnak az eszköze. Egy valódi út során ez lehet egy vonat, az élet-allegóriát használva azonban maga az idő visz el mindenkit, bármennyire is könnyes legyen a búcsúzás.
A refrén kétértelmű. Ha szűkebben értelmezzük, és a beszélő az életnek csak egy szakaszától búcsúzik el, a „jön egy új horizont” mondat új lehetőségeket, változást rejt magában. Ha nagyobb távlatokban gondolkodunk, és ez az utazás egyben az életből való kiutat jelenti, akkor az új horizont egy másik világot, egy esetleges transzcendencia lehetőségét hordozza magában. Az utazás egyébként már önmaga is magában hordozza a transzcendenciát és a szürrealizmust. Félálommá olvadt táj, szédítő végtelenség. Elindulni valahonnan és megérkezni valahová fix pontokat jelent, a köztes állapot azonban bizonytalan, irracionális, izgalmas, ugyanakkor identitásfenyegető is. És a következő refrénrészletben a vagon már az utat eszi, senki nem menekül.
Az utolsó egység talán némi meglepetésre, szerelmi dimenziót nyit. A beszélő/utas itt már valóban kitör az evilági lehetőségek határai közül, és talán épp a kék vonat által adódó transzcendens-lehetőségeket kihasználva írna csillagfénnyel levelet kedvesének, akiről semmit nem tudunk meg. Talán az új horizont éppen a tőle való búcsúzás, vagy a vele való találkozás szimbóluma. Ezt bizonyítja az utolsó refrén-szakasz összefoglaló jellege is.
Hatásos, izgalmas és nem utolsósorban talányos szöveg ez, amit Rutkai Bori gyönyörűen csengő, mesés dimenziókba kalauzoló, ártatlan hangja tesz még élvezhetőbbé. A zenei alap pedig – csakúgy, ahogy az ének – játékos, könnyed, funkciója talán éppen annak a feszültségnek a feloldása, amit a fenyegetően érkező és továbbhaladó kék vonat jelent. A vonat metaforaként, allegóriaként mindenesetre rendkívül népszerű. Mi más is juthatna eszünkben, ha nem a következő sorok:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.”
(József Attila: Eszmélet)